Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hiányzik

2012.01.17
Ablakunk előtt orkán erejű szél tépi az óriásira nőtt nyárfa rügyektől duzzadó ágazatát. A kerti hőmérőnk 20 fokot mutat, a naptár március 26.-át. A megkésett tavasz miatt csak pár napja nyíltak ki a mandula és som virágai, de míg máskor boldogságérzetet nyújtottak látványukkal nekem, most képtelenek feledtetni társadalmi és művészeti viszonyaink miatt fel-feltörő elégedetlenségemet. Már a kert sem boldogít, csupán kötelességtudatból gondozom szépséges bokraimat, gyümölcsfáimat.
Főfoglalkozású alkotóművészként huszonharmadik márciusomat élem.
Aki ennyi önálló alkotó évet tudhat maga mögött, az azt is tudja, hogy mennyi örömmel és megpróbáltatással jár e szabad élet. Az utóbbi évek persze inkább szóltak a megpróbáltatásaimról, mint művészetem örömteli térnyeréséről. Ebben nagy része volt a rendszerváltás elmaradásának, az utódpártok egyre inkább megosztó belpolitikájának, magyarellenes külpolitikájának, elhúzódó belső gazdasági válságunknak és a rossz kultúrpolitikának.
Mert, mint tudvalevő, ”Ott van jó kultúrpolitika, ahol kultúrája van a politikának”. Az utóbbi hiánya miatt sajnos az előbbi is az ábrándok birodalmába tartozik.
Semmit sem csodálkozhatunk azon, ha az alkotók enerváltakká válnak, vagy éppen részleges vagy teljes depresszióba fordulnak. A talpon maradtak közül az elmúlt húsz évben sokan a vezető pártokhoz dörgölődtek, így próbálva előnyös megbízásokhoz, elismerésekhez illetve talmi hírnévhez jutni. Szinte minden politikailag számító pártnak meg van a maga „művészkéje” Vannak köztük kaméleon természetűek is, akik amilyen sűrűn csak megkívánja a helyzet, olyan sűrűn váltogatják színüket. Jég hátán is megélnek…
Nálam is próbát tettek a politikusok. Jobbról is, balról is. Lényegében azt közölték velem, - a művészeknek el kell dönteniük, hogy melyik oldalon állnak. Jobb vagy bal? Mert valahol állniuk kell!  Mit tehettem? Felülemelkedtem! Azóta is madártávlatból figyelem őket. Innen fentről nézve, olyan egyforma magasnak tűnnek a többi embertársaikkal. Leereszkedve azt látom, némelyik zsámolyt rakat maga alá. Feltűnő kitűnést biztosít, annyi bizonyos…
A kevesek, akik nem hajlandók fejet hajtani, behódolni az éppen város vagy ország vezető szerephez jutott politikusoknak, azok számára élettér, elismerés aligha jár.  Igaz, hogy ezek az alkotóművészek emberi tartásuknál fogva, sem alamizsnát, sem dicsérő szavaktól kísért buksi simogatást nemigen várnak el a jelenkori megélhetési politikusainktól, hiszen annak ára van... Sokkal inkább várnák azt az arany kort, amikor végre eljön a művészetek, művészek és műveik objektív megítélése, elismerése.
Számos tehetséges magyar alkotó él e szép hazában. Művészeti nagyhatalommá nőhetne a világ szemében Magyarország. Egyébként jelenleg is azok vagyunk, csak még nem tudatosult bennünk. Hiszen a lélekszámunkhoz képest különösen nagyszámú művészi vénával rendelkező polgárunk van. Ehhez a feladathoz a kultúrpolitikánknak fel kellene már nőnie. Lett volna idő erre, az elmúl évtizedekben, de valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt mégsem tette.
Tarthatatlannak tartom azt a jelen állapotot, hogy a művelődés területét vezetők, a hatalmon lévőktől nem függetlenek. Kinevezésüket meghatározott időre tőlük kapják, így minimum elvárásuk az a nyeregben ülő politikusoknak, hogy ezek a megbízott vezetők az ő nézeteiket kell, hogy tükrözzék, az ő elvtársaikat kell, hogy előtérbe helyezzék. Így aztán logikusan következik, hogy az a legpraktikusabb, legegyszerűbb és a legkényelmesebb számukra, ha ezeket a pozíciókat, párt közeli baráti köreikből válogatott embereik uralják. Én úgy gondolom, ezzel szemben szöges ellentétben, pártatlan szakmai vezetésre van szükség.
A művészet fontosságának elismeréséhez társadalmunkat fel kell emelnünk. Megfelelő oktatás és nevelés nélkül ez elképzelhetetlen. Elsődlegesnek tartanám a rajz órák számát növelni az általános iskolákban és a középiskolákban. Egyébként, nem várható el az igényes műélvező, műértő, és művész társadalom megújulása.
Kötelessége lenne felkarolni a kultúráért felelős szakminisztériumnak és alárendelt intézményeinek a tehetséges művészeket. Alap megélhetést, belföldi, külföldi bemutatkozási lehetőségeket biztosítva számukra. Persze ehhez olyan jövedelmi viszonyokat kellene elérnie a társadalmunknak, hogy ismét lehetőségük legyen az embereknek a magyar művészektől alkotásokat vásárolni. Elvárható, hogy a Kulturális Minisztérium, a Külügyminisztérium támogassa művészeinket az értékesítés területén, mind a honi és külföldi országok műkereskedelmében. Röviden, a tehetséghez mérten hírnevet és a vele járó biztos egzisztenciát kell megteremteni számukra.
Az alkotók közül már sokan feladták a küzdelmet, még többen a küzdés lehetőségéről is jó előre lemondtak. Inkább választottak egy viszonylagosan jobb megélhetést biztosító civil foglalkozást, mint az ellehetetlenüléssel is velejáró túlzottan izgalmas művészeti pályát. Belőlük lettek a diplomás vasárnapi alkotók vagy nyári művésztelep látogatók.
Nem vádolom őket, hiszen nem lehet mindenki végletekig kitartóan küzdő alkat. Bizonyára szenvednek ettől a tudattól.
Mi, akik nagyon kevesen még mindig ragaszkodunk a főfoglalkozású alkotóművészetünkhöz, már alig tudjuk fenntartani magunkat. Gondot jelent az alkotó folyamatokhoz szükséges anyagok, eszközök megvásárlása, a téli tüzelő biztosítása. Apropó, tüzelő! Nem egy esetről tudok, amikor az alkotó a művészeti pályázaton elnyert díját azonnal szén vásárlására kellett költenie művészeti céljai beteljesítése helyett.
Nem elég a bajunk, még tetézik… Azzal tetézik a gazdaságpolitikánkat kreálók, hogy a multinacionális áruházláncok és kereskedők bármit behozhatnak a piacainkra külföldről, a mi tevékenységünk kárára. Nagy a valós veszélye annak, hogy hamarosan teljesen elárasztja hazánkat az értéktelen multikultúra, és a roppantul olcsó kínai gagyi. Ha csak az árversenyt, a tömeges jelenlétet, és a fogékony átlagemberek lélekrombolását nézzük, máris elvesztünk. Nagyon nehéz versenyre kelni velük.
De ne hagyjuk, hogy így legyen!
Minket a szigetként vagy „hagyás faként” fennmaradtakat, már csupán a mindennapi alkotói vágy és öröm tart életben, hiszen az elkészült műveink iránt érdeklődőkről immáron alig beszélhetünk, nem hogy vásárlókról, netán mecénásokról. Már a kiállító tereket is alig látogatják az emberek, mint ahogy én sem látogathatom a minőségi férfiruha üzleteket pénz hiányában.
Részemről már sok mindent megpróbáltam, hogy még elfogadható szinten fenntartsam magamat, de be kell látnom, legtöbben nem rendelkezhetünk Munkácsy Mihály szerencsés szerelmi kapcsolatain alapuló műkereskedelmi lehetőségekkel vagy Szász Endre roppantul anyagias szemléletéből kicsírázó üzleti vénával. Természetesen, így kiszolgáltatottak vagyunk a gyenge műkereskedelmi teljesítményt mutató, szakmailag alig értékelhető galériáknak, műkereskedőknek. Ezek zömében a nagy nevekre utaznak, és a közízlést kiszolgáló kommersz műveket részesítik előnyben, a biztosabb bevétel érdekében. Tehát, nincs közízlést felemelő, azt formáló tudatuk, vagy ha volna is, akkor bátorságuk nincs hozzá. Biztosra utaznak, nincs merszük felvállalni a bizonytalan megtérüléssel járó értékek közvetítését.  E miatt a hozzáállás miatt, no meg azért, mert csak bizományos értékesítésre veszik át alkotásainkat, nem adom képeimet az ilyen galériáknak. Persze szoktuk mondani „tisztelet a kivételnek”… Mert mindig van kivétel.
Senki nem várhatja el tőlünk, hogy problémáink megoldására, a mélyrepülésben lévő közízlésnek megfelelő munkákkal rukkoljunk elő. Igaz, úgy tudom már ezek is egyre nehezebben értékesíthetők. Azt sem várhatják el tőlünk, hogy „szendvics emberként” járjuk a városokat műveinkkel a mellkasunkon, hátunkon. Gondoltam rá, hiszen éppen most le is írom, de még elkészítésre vár a hordozó felület. Egy kicsit még hezitálnék, ha megengeditek?
Tudott dolog az is, hogy már mindenféle külhoni terméknek van praktikákkal felvértezett ügyes üzletkötője, csak éppen az igényes, egyedi, divatirányzatoktól mentes kortárs magyar művészeti műtárgyaknak nincs. Művészettörténészeink egy része, pedig nem szereti, vagy nem érti a kortárs alkotókat, és alkotásaikat. Zöme pedig a műtárgyak üzleti világához sem ért.
Érnek minket olyan vádak az átlag emberek részéről, hogy a kortárs magyar modern művészek érthetetlen dolgokat alkotnak. Én meg úgy gondolom az empátia hiánya, a felzárkózás hiánya és a nem akarás gátolja őket a megértésben. Mi ugyan a mában alkotunk, belegyúrva életünk során megélt érzéseinket műveinkbe, de a produktumaink képzetei a jövőbe kell, hogy íveljenek. Igen, mert itt már élni sem lehet…
Az a kevés „szakember”, mecénás, aki megérti, szereti és fel is tudja karolni a mai magyar  művészetet az kevés alkotón tud csak segíteni…
Magyar viszonyaink közt szemlélve a kortárs modern művészetet, elmondható, hogy mennyiségi és minőségi túlkínálattal bír.
De, míg az egyik oldalon bőség, addig a másikon hiány.  Hiányzik a művészet élvezetére, értésére, művelésére való nevelés, a mecenatúra, a szakma magas fokán álló fizetőképes műkereskedelem és még sorolhatnám…
 
 
 

2010. március 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.