Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó

2012.01.17
Már csak pár nap és letelik a nagy reményekkel várt huszonegyedik század első évtizede.
Az elmúlt évek során megtapasztalhattuk, hogy aligha sikerült a világnak fényesebbé, elfogadhatóbbá tennie ezt az időszakot - pedig ez lett volna az emberiség reménye, elvárása - ám felejthetetlenné tennie annál inkább sikerült!
Mára a művileg generált gazdasági világválság rányomta bélyegét létünk minden pillanatára. Kevesek fokozott meggazdagodásához sok millió ember elszegényedésére volt szükség. E kapzsi „családok”, gondolom, most önfeledt vidámsággal lubickolnak csalással megszerzett milliárdjaikban. Környezetemben velük szöges ellentétben már egyre többen megtapasztalhatták az autó- és lakáshitelek bedőlését vagy a munkanélküliséggel együtt járó nyomasztó, testet, lelket meggyötrő érzéseket. Az anyagi ellehetetlenülésen túl a haszontalanság és feleslegessé válás tudatával való ébredést nap-nap után és hónapok után. Ezek a kínzó érzések alaposan megviselik az emberek jellemét, és akármilyen furcsán hangozzék, a küllemét is. Azok közül, kik még dolgozhatnak, nagyon sokan reszketnek meglévő munkahelyeikért, ők betegen is kénytelenek helytállni, és előzetes bejelentés nélkül annyit túlórázni, amennyit csak elvárnak tőlük. Némán tűrnek, hiszen teljesen kiszolgáltatottak vezetőikkel, tulajdonosaikkal szemben.
Életük órája úgy ketyeg el, hogy havi fizetésük mellett aligha tudhatják, mit jelent a függetlenség és a szabadság átélése.
Én, a „szerencse fia”, már huszonhárom éve élem a csekély számú vidéki főfoglalkozású festőművészek anyagilag ugyan kiszámíthatatlan, de az alkotás mámorától megszépült szabad életét.
Szintén gazdasági okok vezethettek oda, hogy jelen ismereteim szerint hivatásom mindentől és mindenkitől független gyakorlásával egyedül maradtam a megye határain belül. Másokhoz képest talán túl erős volt a művészet iránti elkötelezettségem, türelmem, kitartásom, hogy nem hátráltam meg az előttem tornyosuló nehézségek dacára sem. A hittel teli alkotással múló évtizedek nem voltak hiábavalóak. Csendes kitartásomnak köszönhetően jutottam el arra a szintre, ahol most magabiztosan alkotom folytonosan megújuló művészetem képi megvalósulásait. Mivel alkotóművészetem egyáltalán nem tartozik a kommersz kategóriába, egzisztenciálisan eddig is lehetetlen volt megfelelő életnívón tartanom családomat és magamat. Szívügyemmé lett a festészet, és hogy el ne romoljon eddig remekül működő biológiai motorom, többször döntöttem művészeti szabadságom megtartása, meghosszabbítása felől. Így telt el huszonhárom év. E közben folyamatosan hitet tettem az alkotó művészet fontossága felől, mely az embereket jó irányba vezeti. Műveimmel az embertársaim emocionális belső világát, igazságvágyát, öntudatát kívántam serkenteni, fejleszteni. Gondolataim célba éréséhez pedig minden szellemi, fizikai energiámat összevontam és képeimbe sűrítettem. Indirekt üzenőfalként használtam táblaképeimet, azt remélve, egyre több olvasójuk lesz.
A mosonmagyaróvári Fehér Ló Közösségi Ház felkérésre a fiatalok vizuális neveléséből is alaposan ki kellett vennem a részemet, az iskolai rajzórák drasztikus csökkentése miatt. Tíz remek évet töltöttem el szombatonként az összetételében folyamatosan cserélődő rajzstúdióm diákjaival, hogy műélvezőkké, műértőkké vagy művészekké válhassanak. Eközben borotvaélen táncolva tartottam el és fent művészetemet a művészetemből, de most ennek a viszonylagos körforgásnak úgy tűnik, vége szakadt, hiszen a válság miatt nincsenek egyéni megrendelések, sem betérő képvásárlók. Pártatlanságom „jutalmául” az elmúlt huszonhárom évben mindössze három kisebb alkotást kértek tőlem költségvetési intézmények részéről. Tehát nem függtem a mindenkori politikusok személyes jóindulatától. A nagy magyar valóság ellenben az, hogy akaratunk ellenére is függünk a politika által létrehozott, megengedett mozgástértől, életkeretektől.
A különböző pólusok közt folytonosan cserélődő vezető politikusokhoz behízelgő kollégákról csak annyit mondanék, lelkiismeretükkel nekik kell elszámolni. Tudott dolog, vannak művészek, akik mindig a döntő pozícióba lévőkhöz dörgölőznek érvényesülésük biztosítására, és így lesz művészetük is hasonlatos a természetükhöz. Sem őszinte, sem független. Később a lesodródó politikusokat gátlástalanul, lelkiismeret-furdalás nélkül azonnal képesek cserbenhagyni, majd az új „félrevezetettbe” sikeresen belekapaszkodni.
Utolsó mohikán vagyok.
A válság okozóinak köszönhetően hivatásos művészetem napjai meg vannak számlálva.
Örök idealistaként úgy gondoltam, őszinte, szabad alkotóművészekre minden időben szükség van.
Tévedtem.

Már az utolsót sem képes életben tartani a műélvező, műgyűjtő haza. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.