Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pulai Éva: Csodaszalmaszál

2012.01.31
Nehezen hajolt le vastag, hosszú szoknyájában, de felvette a szalmaszálat.
Szinte alig érezte annak vékony testét kérges ujjai között. Elejtette, nem is egyszer, de újra és újra felemelte síró derekára nem hallgatva.
Szeme már alig találta meg a többi között. De neki az az egy kellett. Ő volt a legszebb, legtökéletesebb. Mint kincsét óvta, s hazatipegett vele kicsi, sötét konyhájába. Szuszogva pihent meg a kopott, régi hokedlin. Észre sem vette, hogy a nap lassan a fák mögé bújik. Valahol nagyon távol járt gondolatban.
Szája ráncok közé rejtett sarkában mosoly pihent. Emlékezett… Hogy is volt?
Az kredenchez ment, és kinyitotta nyöszörgő ajtaját.
– Látod, az én zsanérjaim fölött is eljárt az idő – mondta panaszkodva. Legyintett. - Elnyekergünk már addig a kis ideig, ami még hátra van.
Nézegette, melyik bögréje is lenne a legalkalmasabb? A megfakult, kék virágosat választotta, amit még stafírunggal együtt a szülői házból hozott. Fületlen és csömpe volt. De soha nem dobta volna ki.
Letette a mosdóállványára, újra lehajolt, derekának minden tiltakozása ellenére.
- Hagyd már abba – morogta. - Majd meglátod… Neked is tetszeni fog.
Előkereste az alsó polcon megbújó régi mosószappan-darabkát. Jól emlékezett, valamikor oda rejtette. Már a manapság divatos mosóporokat használta, de azért azt sem dobta ki. Igazi, házi, főzött szappan volt. Kiszáradt kicsit, és megrepedezett, avas is volt már. Késével apró forgácsokat vágott belőle a bögréjébe, és egyre jobb lett a kedve. Valamikor anyja csinálta ezt, ha szépen megkérte…
Amikor úgy gondolta, hogy éppen elég, kis meleg vizet öntött a halomra, és addig keverte, amíg eltűntek, s mind feloldódtak.
- Talán Isten is így kevergeti majd testünket az öröklét oldóvizében – gondolta. Türelmetlenül vette fel az asztalról a talált kincsét, és másik kezében a bögrével kiült a konyha előtti kispadra.
- Vajon sikerülni fog? - szíve izgatottan dobogott.
Maga mellé tette a szappanosvizet, s amennyire durva keze engedte, megigazgatta a valamikor életszemek súlya alatt hajladozó szál egyik végét, és belemártotta a bögrébe. Millióráncú szájához emelte, és óvatosan fújni kezdte, vigyázva, hogy a folyadék le ne csöpögjön a másik végéről.
És a szalmaszál színjátszó buborékai visszaforgatták az időt. Mindent megmutattak, ami valamikor szép volt az életében.
Újabbat és újabbakat fújt… Látta bennük szüleit, kedveseit, és gyermekei is ott hancúroztak a legszebb, legnagyobb, legszínesebb buborékban.

A hold megsimogatta a mozdulatlanságban nyugvó testet. Szellő fésülte rakoncátlan, hófehér tincseit, és magával vitte a padról legördülő szalmaszálat. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.