Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Balogh Márta: Mindennapi csoda

2012.02.25
A busz lomhán fordult ki a megállóból, ahol a nő felszállt batyujával.
Dél már jócskán elmúlt, de a hőség nem akart engedni, izzott a levegő, a felkerekedő szél is reménytelenül meleg volt, nem adott enyhülést.
A busz közepénél ültem, nagylányom a forgó részen állt. Vele szemben a nő, testére keresztben megkötött, vastag, mintákkal szőtt kendő. Harmincöt-negyvenéves lehetett, telt alakja, festetlen arccal rezzenéstelenül, mereven bámult ki az ablakon. Kezében papír. Elég közel voltam hozzá, hogy felismerjem az emelt összegű családi pótlékról szóló igazolást, ami ingyenes utazásra jogosít.
Ekkor láttam meg, hogy a kendőben egy kisgyerek alszik, apró lába alig észrevehetően bújt meg a színes anyag alatt. Átadtam volna a helyemet, de eszembe jutott, hogy nemrégen is láttam ezt az asszonyt a gyerekével, és akkor a felkínált helyet udvariasan utasította vissza, mondván, állva kényelmesebb a babának. Ekkor lépett hozzá egy idős nő, és kedvesen, finoman megérintette a kezét.
‑ Jöjjön, üljön le!
Az ezt követő reakciót csak az értheti meg, aki tudja, milyen fájdalmat élt át az anya, hogy a gyermek, akit annyira várt, akihez kilenc hónapon keresztül beszélt, énekelt, akire minden nap, a napnak minden órájában vágyakozva gondolt, elképzelt, akinek gyönyörű, boldog életet álmodott, Down-szindrómás.
Szétcsúszott a világ. Az orvos megértő:
‑ Anyuka, a babának, a jelek szerint genetikai problémája van. Kromoszómahiba, az ön gyermeke értelmi fogyatékos. Nem tud teljes életet élni, későn tanul meg járni, beszélni, hosszú ideig kell pelenkázni, kisegítő iskolát tudja csak elvégezni, és ha ön már nem lesz, időben gondoskodjon a szociális otthoni elhelyezéséről. Van másik lehetőség, a klinikán is hagyhatja, intézeti elhelyezéséről mi gondoskodunk.
Minden a földhöz szorítja, nincs ábrándozás. Tények vannak. És folytonos küzdelem. Keresztet kapott.
A nő egy pillanat alatt elrántotta a kezét, elhárítva az érintést, és odakiáltotta a megszeppent öregasszonynak:
‑ Hagyjanak engem már békén!
Mindenki döbbenten elfordult, senki nem érti. Depressziós, elmebeteg, tuskó, ezek a szavak keringhetnek a fejekben.
Lányom lopva a nőre néz, arcát kutatja, aztán rám, szemeivel kérdez. Mi baja van? Miért kiabál?
Mosolyommal nyugtatom. Hiszen ennek a nőnek most meg kell küzdenie az egész világgal. Gyűlöl mindenkit, úgy érzi, kívülálló, kétségbeesett. Hova lett megálmodott, szép életük? Mivé lesz gyermeke?
Ha fejét felemelné, megláthatná. Előtte áll a Válasz. Az én gyönyörű, Down-szindrómás, tizenhét éves nagylányom, és tudná, hogy aki keresztet visz, az erőt is kap hozzá, hogy ne roskadjon össze a súlyától.
De neki most még dolga van. Meg kell gyászolnia múltját, jelenét, jövőjét. És akkor - ahogy én is - mindennapi csodáknak lesz részese.
Az idős hölgy leszállt a buszról. Egyik lába rövidebb volt, születési rendellenesség. Sántikálva haladt, fellépett a járdára, és elindult a téglaházak irányába. A sarkon még visszafordult, ráncos arca, hajlott teste, fekete ruhája árnyéknak tűnt a forró napsütésben. Tekintetével hosszasan kísérte a buszt.

Láttam. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.