Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Balogh Márta: A madárka üzenete

2012.02.25
Sokszor néztem gyermekkoromban a végtelenben elnyúló óceán békés fodrait. Hűvös reggeleken mezítláb szaladtam a partra, és a pergő homokkal eljátszadozva kezeim közt, csodálattal vártam, miként bukkan ki a vízből az aranyló nap.
Vágyakozva követtem a magasban szálló albatrosz madarakat, szememmel kísértem vitorlázó röptüket, míg el nem tűntek a vakító felhők között. Hittem, hogy egyszer én is madárrá válok, velük egyszerre szárnyalok az égig, és messzire elhagyva a szigetet fentről nézem meg, a világ másik felét.
Máskor mélyen beúsztam a korallzátonyokon túl a mélykék vízbe. Játszottam, hogy én is gyöngyhalász vagyok, ahogy apám és testvéreim is, próbálgattam meddig bírok levegő nélkül lemerülni, meddig tűröm a dobhártyát és mellkast feszítő nyomást.
Bármennyire szerettem messzire elkalandozni, nagyon félénk kislány voltam, ezért gyakran kértem tanácsot, nálam idősebb lányoktól. Szerettem a sámán asszony kunyhója körül lábatlankodni, kérdeztem a jövőmről, hogy mit mondanak a csillagok, és a mindent tudó ősi szellemek. Mert újra és újra akartam hallani. A jövendölést. A nekem szánt sorsot, hogy eljön egy másik világ, ami boldogságot, és szárnyalást ígért.
Azon a napon, a parton fürdőztünk. Enyhülést keresve a forróság elviselhetetlen perzselésétől. Az esti, ünnepi előkészületek korai ébredésre szólítottak mindenkit, férfiak szűrték a pálmabort, halra és vadra indultak vadászni, asszonyok szedték kosárkákba válogatva a narancsvörös, lágyhúsú papayát és a sárga lédús pitahayát. Kókuszdiót vágó gyerekek kiáltása hallatszott a sűrű pálmalevelek árnyékából. Mi pedig zengőn énekelve, kacagva szedtük a kék, mályva, és lila virágszirmokat a közeli kertből. Mindenki az estére készült, de főleg a fiatalabb fiúk, férfiak, izgatottan várták a sötétség ígéretes eljövetelét.
A nap magasan járt már, feltámadt a lágy szellő, gyengéden cirógatta arcomat. Visszafelé indultunk a kis parti ösvényen a falu felé, hogy a reggel begyűjtött virágokat, az óriásra nőtt fák árnyékában láncra fűzzük.
Egy sűrűn zöldellő bokor mögött láttam meg. Először a gyomromban éreztem azt az egészen erős szorítást, mely zsibogva végig szaladt egész testemen a nagylábujjamig, majd vissza, az akkor már, mint egy kismadár, hevesen verdeső szívemig. Egy pillanatra megállt az idő. Foglya lettem az érzésnek.
Térdig érő nadrágja vizes volt. Mezítelen talpára sárga homokszemek tapadtak, felső testét halványan megfogta a nap, de így is fehéren világított. Erős, izmos karjaira támaszkodva, mozdulatlan merevséggel, mintha démont látna, bámult a szikrázó kék szemeivel.
Biztos voltam benne, hogy ő az. Ő, az idegen világból megjövendölt sorsom, amit addig kerestem az óceán messzeségében, a vakító fényben, színes kavicsokban, a víz végtelen kékjében. Fent, lent, távol, a mélyben, sziklarésben, a táncban, dobjaink ritmusában. És most egyszerre itt volt előttem. Kiválaszt. Felém fordul, karját nyújtja felém. Arca fáradt, szomorú életétől meggyötört, vagy csak a hosszú úttól, de szemei tűzzel égnek. Megfogta kezem, ami az ő tenyerébe pont beleillett. És én már másra sem vágytam, húztam magam után a hajlongó pálmafák közé.
Éjszakákon át ölelt karjaival, szorítva, soha el nem engedőn. Bármelyik csengő hangú madárkánál százszor szebben szóltak mozdulatai. Nem ismertem érzőbb dallamot.
Álmában sokszor meglestem. Hosszú ideig, míg a hajnali fény álomba nem ringatott, gyönyörködtem fehér bőrében, ívelt, szép szemöldökében, egyenes orrában. Lopva néztem, közel hajolva hogyan vesz levegőt, hogyan emelkedik, majd süllyed mellkasa. Nyugodt, elsimult arcán apró mosoly rándult szája szegletében és ilyenkor féltékeny voltam álmaira, mert nem tudtam benne vagyok-e.
Néha szomorúnak láttam. Ilyenkor kiment az öbölbe, vágyakozva nézte a horizontot. Homokba rajzolt jeleket, s miután a sós habok elmosták rajzait, makacsul újra karcolta azokat. Ölembe fektettem a fejét, kezemet mellkasára tettem, hogy érezzem a szívdobbanásait, hogy érezzem, valóság a pillanat, hogy értsem gondolatait. Dúdoltam, hogy elnyomjam a hívogató tenger morajló suttogását. Féltem, hogy egyszer csak mindennek vége szakad. Elcsábítja az ismeretlen messzeség. Hogy nem lesz többet mellettem. Hogy nem süthetek neki illatos húst, amit úgy szeret, hogy nem tölthetek neki bódító pálmabort, hogy nem csókolhatom izzón, szenvedéllyel, minden éjszaka.
Az égig szökő tűz szikrái, pattognak a máglya felett. Sápadt arcán csak a láng lobbant sárgás fényt. Csillogó bőrű félmeztelen férfiak ütik a dobot, tam-tam-tam-titi-tatam. Táncba hív, vérem egy ütemben lüktet a ritmussal. Látom szemében az elviselhetetlen vágyat, követi csípőm minden mozdulatát. Ezt a pillanatot őrzöm róla.
Mindennap, ahogy felragyognak az első fények, kimegyek az öböl fölé hajló sziklára.
A horizontig elnyúló sötétkék fodrozó vizet nézem
Rád várok. Halálomig.

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.