Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reggeli kávé

2012.05.31
Hirtelen pattant ki a szemem, mint aki rossz álomból ébred, semmi nesz, némi fény szűrődött be a félig elhúzott sötétítő függöny mögül. Megnyomtam az órám világítógombját, hat órát mutatott, megpróbálkoztam hát a visszaalvással, de kavargó gondolataim elűzték az álommanókat.
Az elmúlt két nap járt a fejemben. Gustav a szombati napját is rám áldozta, elkísért néhány üzletbe, segített megfelelővé alakítani a ruhatáramat, és bemutatta a belvárost. Köszönetképpen meghívtam ebédelni egy általa javasolt kisvendéglőbe, és hosszan beszélgettünk. Szimpatikus volt, a kissé groteszk külső melegszívű, önzetlen, szerény és nagy tudású embert takart. A vasárnapomat az egyetemi szakfolyóiratok lapozgatásával, lazítással, no meg akklimatizálódással töltöttem, ami azt jelentette, hogy maradtam a jó meleg szobában. Az erős szél ugyan elcsitult, de a hőmérséklet megrekedt a fagypont alatt.
Aztán Borlank jutott eszembe, az egyetem, Suzanne, Daniel, a kollégák, a hallgatók. Vajon hogy fogadták váratlan elutazásom hírét? Talán mégsem az utolsó pillanatban kellett volna Danielt tájékoztatni szándékomról, talán néhány szóban illett volna kollégáim felé vázolnom a terveimet. De nem akartam, nem akartam, hogy esetleg lebeszéljenek, nem akartam magyarázkodni, miért gondoltam meg magam, és legfőképpen nem akartam Suzanne tudomására hozni. Így a legjobb, végül is elég nagy a távolság Borlank és Eisenburgh között ahhoz, hogy elszigeteljem magam a múlttól, a tények megváltoztathatatlanok, és előbb utóbb mindenki belenyugszik.
Elhessentettem a gondolatokat, nem, nem akartam tépelődni, nem akartam visszagondolni, csak előre nézni. Dolgozni, kutatni, felejteni, magam mögött hagyni mindent, mindenkit.
Felöltöztem és lementem a portára. Paul Kjedelig a magas, szikár, nyugdíj előtt álló recepciós álmosan pillogott rám, de hamar összeszedte magát és seprűbajusza alól egy udvarias mosolyt küldött felém.
‑ Jó reggelt uram! Segíthetek valamiben?
‑ Jó reggelt! – viszonoztam. – Hol tudnék egy kávét inni?
‑ Sajnos az étkező büféje még nincs nyitva, de van egy kávéautomata a társalgóban, ha az megfelel.
‑ Meg, persze – néztem körbe, merre is lehet a társalgó. – Lényeg, hogy erős legyen és forró. Merre találom?
‑ Tudja mit? Elkísérem, nekem sem jönne rosszul most egy dupla fekete. Nem volt éppen nyugodt az éjszaka.
‑ Hogyhogy? Ez a környék határozottan csendesnek tűnik.
‑ Nem ilyen értelemben – magyarázta – a környékkel semmi gond. A hotelt a város és a Lekande egyetem közösen működteti. A park felőli szárny első két emelete az ide látogató turisták rendelkezésére van bocsátva, a harmadik emeleti szobákat, ahol ön is lakik, az egyetemre látogató prominens személyek, tudományos munkatársak számára tartják fenn, az utcafront felőli oldalt pedig teljes egészében egyetemi hallgatók részére alakították ki. Azok a hallgatók, akik hétvégére hazautaznak rendszerint a késő éjszakai vagy a kora hajnali órákban jönnek vissza, és mivel a kulcsokat szigorúan le kell adni, én sem pihenhetek, míg érkezők vannak.
‑ Akkor zajlik itt az élet – jegyeztem meg mosolyogva, miközben az automatákhoz értünk. – Nekem legalábbis ilyen emlékeim vannak a kollégiumról.
‑ Igen, de módjával, azért ez inkább szálloda és nem kimondottan kollégium.
‑ Nem lehet olcsó mulatság – hörpintettem bele a kávémba
‑ Akik itt lakhatnak, semmit sem kell fizetniük – világosított fel Paul. Ő is elvette a kávéját és leültünk az egyik asztalhoz. Kérdőn felhúzott szemöldököm láttán folytatta. ‑ Eisenburgh nagymúltú egyetemi város, és híres a tudományos kutatások során elért eredményeiről. Mindent megtesz, hogy ez így is maradjon, ezért maximálisan támogatják a tehetséges, kiváló teljesítményű fiatalokat, többek között azzal, hogy megfelelő körülményeket biztosítanak számukra. Ide nem könnyű bekerülni, és a bent maradás szabályai is szigorúak. Természetesen – tette hozzá mosolyogva, mint aki kitalálta a gondolatomat ‑, ők is húsból vérből való ifjak, csak nem a törve-zúzva dorbézoló, szabályokra fittyet hányó fajtából.
Rápillantott az órájára.
‑ Mennem kell – szólt elnézést kérőn –, mindjárt hét óra, váltás lesz, át kell adnom a szolgálatot. Viszontlátásra!
Darabig még üldögéltem, elgondolkodva bámultam az ablakon át a derengő reggel játszi fényeit, aztán felsiettem szobámba, meleg kabátot, cipőt vettem és elindultam a Biofarmáciai Intézet felé. Gustavval fél nyolcra beszéltük meg a bejáratnál a találkozót.

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.