Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ismerkedések

2012.07.08
‑ Birgit Baucis! – nyújotta mosolyogva kezét a hatvanas éveihez közeledő, még mindig szép arcú, kicsit molett hölgy. –Én vagyok a team vezetője. A csapatban korra és nemre való tekintet nélkül mindenki tegeződik, úgyhogy Isten hozott körünkben! Ő Vilja Spredes tudományos munkatárs, gyógyszervegyész – mutatott egy korombeli vörös hajú alacsony nőre ‑, a magánéletben pedig egy ikerpár gondos anyukája.
‑ Örülök, hogy itt vagy! – mondta nyájasan Vilja.
‑ Lydia Ivrig tudományos segédmunkatárs, laboráns, Gustavval együtt a legrégebbi tagja a csoportnak, alapos, precíz, körültekintő kolléga ‑ dicsérte a negyvenes éveit jócskán elhagyó komoly, barna hölgyet –, reméljük, hogy egyetemi tanulmányait befejezve tehetséges fia is köztünk fog dolgozni.     
Lydia egy pillanatra elmosolyodott, míg kezet fogott velem, aztán ismét a komolyság ült az arcára.
‑ Ő pedig Molly Neider, a frissdiplomás laborasszisztensünk
‑ Isten hozott! ‑ pattant elém egy huszonhat év körüli szőke ciklon. Eleven, de kritikus tekintet, enyhén lefelé biggyedő száj, érezhetően nem sok időt szeretne ezen a helyen eltölteni, és megvannak az eszközei, hogy elérje, amit akar. ‑ Végre egy férfi is a csapatban! Bocs! ‑ csapott a szájára és Gustavra sandított ‑ Helyesbítek, végre még egy férfi a csapatban.
‑ Semmi gond ‑ dünnyögte rövidre vett mosollyal inkább csak magának Gustav –, Herbert Baucissal együtt azért csak érünk egyet!
Aztán magyarázólag felém fordult:
‑ Birgit férje is a csapathoz tartozik, orvosként járul hozzá a munkánkhoz. Az ő és csapata visszajelzése meg a kontroll eredmények nélkül aligha lehetnénk sikeresek. Mellesleg tudományos tanácsadó.
Molly arcán alig észrevehető zavar suhant át, és fontoskodva sürgős keresgélnivalója akadt az asztalán lévő papírok között.
‑ Nos, ha már itt tartunk ‑ mutogatott nevetve Birgit Gustavra ‑, fogadjunk, hogy Alexander előtt mélyen hallgattál tudományos főmunkatársi kinevezésedről!
‑ Csak annyira, mint te a habil titulusodról! ‑ vágott huncut tekintettel vissza.
‑ Szóval így vagyunk ‑ mutatott végig a társaságon Birgit. ‑ Dolgozunk, de ha kell, lazítani is tudunk.
‑ Jó csapatnak ígérkezik ‑ mondtam Gustavnak, miközben a gazdasági irodákhoz kísért, hogy ott is bemutasson. Türelmesen megvárta, míg minden hivatalos papírt aláírtam, átvettem egy flottához tartozó mobilt és a munkához járó laptopot.
‑ Csak ide ne kelljen sűrűn jönni – szólalt meg visszafele menet ‑, csupa elfecsérelt idő. Vegyük például az adónyilatkozat benyújtási feltételeinek unalmas és érthetetlen tájékoztatóját. Az alatt az idő alatt egy csomó analitikus elemzést és összehasonlítást lehet elvégezni, ami szerintem sokkal hasznosabb.
S miután ebben a kérdésben maximálisan egyet értettünk, kedélyes hangulatban megterveztük aznapi teendőinket.
 
 
Két hét telt el, s én maximálisan beilleszkedtem a csapatba. Nagyon jó volt Gustavval együtt dolgozni, pontos, precíz és végtelen türelmű volt mindenben, kétségem sem volt afelől, hogy rengeteget fogok fejlődni mellette. A klinika és a kutatóintézet közötti koordinátori feladatkört viszont nagyon nem kedvelte, s roppant hálás volt, mikor rábólintottam arra az ajánlatra, hogy vállaljam át ezt a feladatot tőle. Így aztán csütörtökönként Herbert Baucis osztályán dologoztam.    
Herbert hatvanegy éves kora ellenére szellemileg és testileg egyaránt friss és fitt volt, és cseppet sem bánta a cserét. Sőt határozottan örült érdeklődésemnek, s annak a tervemnek, hogy a klinikai vizsgálatokba külön figyelemmel kísérném az addiktív személyekre gyakorolt valódi hatást, párhuzamosan a placebo hatással. Ebben a témában ugyanis –ami engem igazán vonz ‑, eddig alig jelent meg publikáció.
A Healing Klinika - egy négyszintes modern épület a Minne tér és a Skogholt sétány között - körülbelül fél óra járásra volt szálláshelyemtől, és úgy döntöttem, hogy oda is gyalogosan fogok közlekedni. Lassan alkalmazkodtam az északi klímához, mostanában egyébként is nulla és tíz fok között ingadozott a hőmérséklet, amit az itteniek az évszakhoz képest jónak tartottak.
Fél négy körül járt az idő, Herberttel épp végeztünk az aznapi eredmények értékelésével, mikor megcsörrent a telefonom, Birgit hívott.
‑ Alexander, bocsáss meg, hogy téged zavarlak, de Herbert telefonja ki van kapcsolva. Arra szeretnélek kérni, szólj neki, ne jöjjön értem, mert tovább maradunk, be kell fejeznünk a Corpolanustól kapott megízást, mert sürgősségi kérelemmel előbbre hozta a határidőt.
‑ Tudok segíteni? Szívesen odamegyek, mert itt már nincs dolgom.       
Pillanatig tétovázott, aztán hálás hangon mondta:
‑ Ha tényleg nem gond, megköszönöm, legalább hamarabb végzünk.
Igyekeztem, ahogy csak bírtam, mindenképp hasznosnak akartam tudni magam, hiszen valójában semmi más dolgom sincs, csak a munka. Nincsenek sürgős elintézni valóim és nem vár rám sehol senki.            
Kettesével szedtem az intézeti lépcsőket, s az egyik fordulóban Mollyba ütköztem.
- Hát te itt? – nézett rám elkerekedő szemmel.
- Bocs – álltam meg egy pillanatra – nem szándékoztam beléd rohanni. Látom, te már hazafelé tartasz – néztem végig öltözékén. Mutatós, fél combig érő fekete alapon bordó szöktetésű kockás kabát volt rajta, hozzá illő sállal, sapkával, lábán térdig érő bordó csizma, akkora sarokkal, amelyen világéletemben csak mosolyogni tudtam.
- Igen - nézett elégedetten a szemembe –, mára végeztem! És te hová rohansz ilyen lélekszakadva?
- Birgit telefonált, tovább maradnak, mert sürgősen be kell fejezni egy határidős munkát. Többen hamarabb végzünk.
- Ez igaz – nézett rám fürkészve. - Tudod mit? Visszamegyek veled, hátha rám is szükség van.
- Te tudod – mondtam, és már indultam is tovább. Pillanatnyi tétovázás után Molly is megfordult és a nyomomba eredt.
- Szép napot mindenkinek! – köszöntem és már akasztottam is a fogasra a kabátom.
- Ami azt illeti, nekem akkor lesz szép, ha a megbízó kérésére határidő előtt elkészülünk – kukkantott ki az íróasztala mögül Birgit. – Amúgy szép napot neked is Alexander.
– Semmi ok az aggodalomra – mosolygott csendesen Gustav. – Minden rendben lesz.
Aztán Mollyra esett a pillantása.
– Itt felejtettél valamit, Molly?
– Nem! Csak visszajöttem, hátha tudok valamiben segíteni én is.
– De hát randevúra igyekeztél, ha jól emlékszem! – csodálkozott rá Lydia, aki felöltözve épp indulni készült.
– Végül is halasztható – vonta meg a vállát Molly. Aztán Birgithez fordult.
– Ha gondolod, hogy hasznomat tudod venni, szívesen maradok.
– Köszönöm, Molly, de te és Lydia már megtettétek a rátok eső részt. Az elemzések és az összegzés van hátra, abban nem igazán tudsz segíteni, de ha mindenképp maradni szeretnél, ügyelhetnél Pascalra és Cissyre.
– Nem szeretnék bébicsősz lenni – fintorgott Molly. – Tudod, hogy gyerek allergiám van. Egyébként is Vilja áldott jó gyerekei magukban is remekül elvannak.
– Nem mindig. Lehet, hogy Alit zavarná a jelenlétük, nem tudna dolgozni tőlük, és ezzel neki is segítenél. Nos? – nézett mosolyogva
– Lehet – töprengett egy pillanatig. – De nem, ne haragudj, ha más dolog nincs, akkor inkább mégis mennék – mondta, és Lydia után eredt.
– Így elriasztani egy önkéntes jelentkezőt – csóválta meg fejét Gustav tettetett rosszallással.
Meghökkent arcomat látva hozzátette: – Ez a felajánlás teljesen új Molly részéről, sosem szeretett túlórázni.
– Nem is értem – szabadkozott Birgit –, tudja, hogy a munkának ebben a fázisában ő nem kompetens. Én csak megpróbáltam keresni neki egy elfogadható feladatot.
– Persze, persze, vérbeli kutatóként kísérleteztél – heccelődött Gustav egy befele irányuló mosoly kíséretében.
– Nem, dehogy! – tiltakozott Birgit. Aztán elnevette magát:– Na jó, kicsit tényleg teszteltem, de semmi rossz szándék nem volt bennem.
Értetlenül néztem rájuk
– Tessék? Ezt most nem értem egészen. Ki az a Pascal és Cissy?
– Ők Vilja gyerekei – válaszolt Birgit – Hétéves ikerpár, s amikor váratlanul ér minket egy ilyen sürgős munka, nem tudja megoldani a felügyeletüket, ezért ide szokta hozni őket az iskolából. De ne aggódj, jól nevelt gyerekek.
Jóformán a mondat végére sem ért, betoppant Vilja, maga előtt terelve kipirult arcú csemetéit. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, a komoly, szőke fiúcskán látszott, hogy a nagynövésűek közé tartozik, ellentétben vörös hajú törékeny, ránézésre is csupa derű nővérével. Tartózkodó, ugyanakkor fürkésző tekintettel bámultak rám. Cissy oldódott föl előbb, és miközben anyja a kabátot vette le róla csicsergő hangon kérdezte:
– Te vagy az anyukám új munkatársa?
– Igen! – mondtam – Te pedig bizonyára Cissy vagy!
– Aha! Ő meg a tesóm, Pascal! – biccentett fejével az öccse felé. ‑ Ő olvasni szeret, én meg rajzolni. ‑ tájékoztatott. ‑ Te mit szeretsz?
 ‑ Én? – hökkentett meg ez az egyszerű gyermeki kérdés, amivel alaposan megfogott a kis csörfös, hisz ezt még sosem gondoltam végig. Magamba mélyedve kutattam.
‑ A palacsintát – vágtam ki.
‑ Nem úgy értette, hogy mit szeretsz enni, hanem hogy mit szeretsz csinálni. – oktatott ki Pascal. ‑ Gustav bácsi például zongorázni szeret, Birgit néni meg síelni. Te mit szeretsz csinálni? – és jól kihangsúlyozta a csinálni szót.
Most még jobban sarokba lettem szorítva. Tényleg, mit szeretek én csinálni?
‑ Dolgozni – mondtam, mert okosabb nem jutott eszembe.
‑ Lefogadtam volna, hogy ezt fogod mondani – nézett rám elégedetlenül Pacal
‑ Csak? – biggyesztette le Cissy is a szájacskáját.
‑ Hááát ‑ kutattam teljes gőzzel az emlékeimben ‑ az már régen volt, de amikor fiatalabb voltam, nagyon nagyon szerettem búvárkodni.
‑ Tényleg? ‑ ragyogott fel Cissy szeme. ‑ Igazi, teljes búvárfelszereléssel?
‑ Igen!
‑ Oxigén palackossal? – enyhült meg a kritikus Pascal is.
‑ Levegőpalackos könnyűbúvár felszereléssel. Tudod, az milyen?
‑ Nem! – és kezdett elismerően nézni rám – Mesélsz róla?
‑ Igen, igen! – ujjongott Cissy is – Mesélj róla!
‑ Majd máskor – lépett közbe Vilja, aki közben helyet készített nekik az egyik asztalnál ‑, most sürgős munkánk van, és szeretném, ha nem zavarnátok! Hát, ők az én gyermekeim – nevetett rám Vilja – bemutatkoztak, csak nem épp úgy, ahogy kellett volna.      
A szekrényéből kivett nekik néhány ilyen alkalomra tartogatott játékot, kifestőkönyvet, színeseket. Az ikrek szó nélkül követték anyjukat, látszott, hogy nem először töltik itt az idejüket.
Átnéztük és felosztottuk a rendelkezésre álló összes anyagot, Birgit Viljaval, Gustav velem ült egy géphez, és munkához láttunk. Néha a gyerekekre pillantottam, Cissy teljes igyekezettel színezett a pillangós, virágos, tündéres kifestő könyvében, olykor az anyja mögé lopakodott, megsimogatta, vagy adott neki egy puszit, öccse pedig elunva a képregényekben való bogarászást puzzle-val múlatta az időt, vagy időnként Gustav mellé telepedve figyelte, hogyan gyarapodik a színes grafikonok és diagramok sora. Tényleg semmi gond nem volt velük.
Hét óra felé közeledett az idő, amikor a munka dandárjával végeztünk, és csak kisebb részletek vártak feldolgozásra. Gustavval megegyeztünk abban, hogy ami hátra van, azt ketten elvégezzük, a hölgyek meg menjenek haza.
‑ Jó ‑ egyezett bele Birgit ‑, de ti se maradjatok túl soká, ami hátra van, azzal akár holnap munkaidőn belül is végzünk.
A gyerekek mint kedves ismerőstől köszöntek el tőlem, és szavamat vették, hogy legközelebb, ha találkozunk, mesélek a búvárkodásról.
–Te mit gondolsz, tényleg hagyjunk belőle holnapra? ‑ fordult felém Gustav, ahogy becsukódott az ajtó a távozók után. – Mármint a munkából.
‑ Semmi esetre sem!
‑ Jó, amikor így egyet értünk!
‑ Feltéve, hogy nem hiányolnak téged otthon.
‑ A szüleimmel élek, és már megszokták, hogy munkamániás vagyok.
‑ Akkor csapjunk a lovak közé!
‑ Mindenekelőtt menjünk és főzzünk egy jó kávét.
A szemközti iroda végében volt berendezve egy kis konyha, Gustav rutinos mozdulatokkal tömte meg a kávéfőzőt. Míg kifőtt két csészét, kanalat, cukrot tett egy tálcára, szalvétát is talált az egyik polcon, meg némi tejet a hűtőben.
‑ Látom, otthonosan mozogsz a konyhában – jegyeztem meg viccelődve, mikor letette elém a gőzölgő kávét, és maga is letelepedett.
‑ Meglehetősen – hagyta helybe. – Tudod, hogy van, magad uram, ha szolgád nincsen! Aztán még nevetve hozzátette: ‑ Egyébként sem sok különbséget látok a laboratórium, meg a konyha között.
‑ Mindig a szüleiddel éltél? – kérdeztem.
‑ Nem. Miután elvégeztem az egyetemet, mindig külön laktam, főleg, mert gyakran dolgoztam más városokban. Tíz éve tértem vissza Eisenburghba, jó ideig itt is a saját lakásomban éltem, aztán úgy alakultak a körülmények, hogy egyszerűbbnek tűnt a szüleimhez költözni.
‑ Sosem voltál nős?
‑ Nem – kicsit ironikussá vált a hangja és sután végig mutatott magán –, a nők nem igazán kapkodnak az olyan férfiak után, mint én. Igazából mindig csak jó társaságnak tekintettek, szerettek velem beszélgetni, viccelődni, de semmi több.
Levette vastag szemüvegét, hunyorítva megnézte, forgatta.
– Születésem óta gyenge a szemem, emiatt elég tartózkodó kisgyerek voltam. Szüleim iszonyú sokat küzdöttek látásomért, kisiskolás koromban kétszer is megoperálták és jobb is lett, de igazából sosem tudtam elvegyülni a többiekkel, mert féltenem kellett a drága szemüveget is, meg a szememet is. Kifinomult hallásom volt, és zongorára járattak, hallás után gyakoroltam, nem érdekelt a kotta. Annál inkább a matek, a fizika, de mindenek felett a kémia. Szüleim is, meg a tanáraim is ellenezték, hogy ebbe az irányba tanuljak tovább, de egy újabb műtét során megint jelentős javulás állt be, és én ragaszkodtam az elképzeléseimhez. Elfogadtam az állapotomat, és a körülményeket is, és fura módon elfogadtattam a környezetemmel is. Sokszor megfordultam a vakok intézetében és köszöntem a sorsnak, hogy én látok. Akkoriban még nem nagyon volt lehetőségük a vakoknak beintegrálódni a társadalomba.
Szorgalmas, szelíd és segítőkész voltam, de párt nem találtam. Igaz, olyan nagyon nem is próbálkoztam. Mint mondtam, elfogadtam a sorsom. Néhány éve megint rosszabbodni kezdett a szemem, akkor költöztem vissza a szüleimhez. De hál’Isten a tudomány fejődésének meg a lézertechnikának köszönhetően megint sikerült visszafordítani a folyamatot, és ha kell is ez az erős szemüveg, jól látok.
Egy félszeg mosoly kíséretében visszatette orrára szemüvegét.
– És a zongorázás? Pascal aranyosan a tudomásomra hozta, hogy te mit szeretsz csinálni.
Gustav göcögve felnevetett.
– Pascal? Néha magamat látom benne. Értelmes kis fickó, csak eléggé magának való. Szóval jól tudja, nagyon szeretek zongorázni. Igazi kikapcsolódást és felüdülést nyújt. Ha nagyon elfáradok, vagy nyomaszt valami, végigfuttatom ujjaimat a billentyűkön, találomra leütök néhány akkordot valamelyik mesterműből, keresve melyik passzol a hangulatomhoz, és játszom magamnak. Kérsz még egy kávét? – pillantott üres csészémre.
– Köszönöm, nem. Ezzel kitartok a munka végéig. Majd én elmosom a csészéket – ajánlottam fel –, hogy egálban legyünk.
– Határozottan ügyesen mosogatsz – jegyezte meg, mikor végeztem.    
Elértve az iróniát nevetve mondtam:
– Tudod, én sem sok különbséget látok a laboratórium, meg a konyha között.
Hihetetlen összehangoltsággal tudtunk dolgozni, nagyjából ugyanazt a koncepciót alkalmaztuk egy-egy megoldáshoz, szinte fél szavakból értettük egymást. Kilenc órára mindennel megvoltunk, csupán valami könnyen áttekinthető formába kellett önteni, hogy ne csak jó, hanem csinos is legyen. Elmentettük az anyagot, Gustav egy másolatot tett Birgit asztalára, és tíz óra körül hazaindultunk. A Kruse utca sarkán elköszöntünk egymástól, Gustav buszra szállt, én pedig gyalog indultam tovább.
A liget felé vettem az irányt, ásítozó utcákra világított a lámpák narancsos fénye, gyalogos elvétve, az autóforgalom is gyér, csak a kirakatok díszes fénye kísért hivalkodva.
Szállingózni kezdett a hó, előbb lassan, kis csillagocskák formájában, majd egyre sűrűbben, egyre nagyobb pelyhekben. Bár a látvány gyönyörű volt, különösen a lámpák alatti fényben, meggyorsítottam a lépteim. Mire a parkon keresztülvágtam vékony hóréteg fedte a sétány padjait, és lábam nyomát is egy kettőre betakarta. Azon tűnődtem, milyen jó lenne, ha az én emlékeimet is ilyen egyszerűen és puhán befedné valami, akkor esténként nem utaznának vissza minduntalan Borlankba a gondolataim.      
Cipőmről a havat topogva léptem be az ajtón, s meglepődve láttam, hogy Paul helyett egy ismeretlen nő van a recepción, holott Paul ma reggel vette át a szolgálatot.
‑ A háromszáztizenhetes kulcsát kérem!
‑ Parancsoljon!
‑ Úgy emlékeztem, ma Mr. Kjedelig van szolgálatban, történt vele valami?
– Nem, semmi különös, tartoztam neki ezzel a szívességgel – felelte mosolyogva. – Jó éjszakát uram!
Mintha meghallgatásra talált volna a kérésem, ezen az estén nem tépelődtem, nem szálltam haza képzeletben Suzanne-hoz, annál inkább keringtek gondolataim a mai nap körül. A klinikán töltött idő a betegekkel, a teszteredmények értékelése, Birgit telefonja Herbertnek, mely révén tudomást szereztem a Corpolanus sürgős megbízásáról. Először élveztem minden ízében ezt az összehangolt team munkát, először éreztem igazán hasznosnak itt magam.          
Aztán bekúszott a képbe Molly fura viselkedése, elém villant Pascal értelmes arca, Cissy vidám huncut tekintete, és felelevenedtek bennem Gustav életének feltárt momentumai

A visszapörgetett események szelíden zsongtak körülöttem, míg észrevétlen szememre nehezedve át nem vette helyüket a jótékony, pihentető álom. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.