Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


-7-Beszélgetés

2012.01.14
Bengo professzor az egész napját azzal töltötte, hogy rendet rakott az irodájában. A vizsgaidőszak a vége felé közeledett, a kollégák nagyjából végeztek, tombolt a nyár.
- Suzanne, legyen szíves!
Bementem az irodájába, hellyel kínált.
- Áttanulmányoztam mindkét publikálásra szánt írását, és őszintén meg kell mondanom, első nekifutásra nem is rosszak! - tette ki az asztalra a dossziémat, benne a cikkeimmel.- Az egyikkel határozottan elégedett vagyok, olyannyira, hogy szeretném, ha megengedné, hogy beadjam a kiadóhoz, a következő számban akár már meg is jelenhetne. A másiknál azt javasolnám, hogy a terepgyakorlata után foglalja majd bele az ott szerzett tapasztalatait, megfigyeléseit, ezzel a kiegészítéssel válhat majd teljessé a munka.
- Köszönöm, professzor úr, hogy időt szánt rám.
- Szívesen, öröm volt önnel együtt dolgozni! Suzanne, én a jövő héttől szabadságra megyek.
- Jó pihenést professzor úr!
Szomorkásan elmosolyodott.
- Igen, az is lesz, egy kis kényszerpihenő. Az államokba utazom, és azon túl, hogy meglátogatom a régi kollégákat, be kell feküdnöm egy teljes körű egészségügyi kivizsgálásra. Sajnos a szívem az utóbbi években sokat rendetlenkedik, nem igazán kíméltem magam soha a munkában, és ez most úgy látszik, megbosszulja magát. Épp e miatt is - nézett a messzeségbe -, nem tudom, lenne-e rá máskor alkalmam, hogy elmondjam, amit most szeretnék. Néhány hete ön is igen őszinte bizalommal volt hozzám. Most én szeretném, ha meghallgatna!
Nagyon körülményesen, nehezen beszélt, furcsa érzések szálltak meg, de aztán elhessegettem a rossz gondolatokat.
- A nagynénjéről, Sofia-ról szeretnék beszélni. Tudja - hozta vissza a tekintetét mosolyogva -, életem egyik legszebb napja volt, amikor választ hozott nekem tőle az üdvözletemre. Annak idején Sofia nem csupán az egyetemi évfolyamtársam volt, Sofia a menyasszonyom volt.
Meg kellett kapaszkodnom a székem karfájában.
- A szerelem jogán - folytatta - jegyeseknek tekintettük egymást, annak ellenére, hogy sem gyűrűnk, sem eljegyzésünk nem volt. Kimondhatatlanul boldogok voltunk, de az élet fittyet hányt a mi boldogságunkra, bebizonyította, hogy a történetet ő írja és nem mi!
Ismerve a tényeket, sok jót nem reméltem a történetből.
- Én egy egyszerű családból származtam, a szüleim gazdálkodók voltak, és rengeteget dolgoztak, hogy fizetni tudják az egyetemi tanulmányaimat. Szemben Sofia-val, aki tehetős fővárosi polgári családba született. Konvencionális édesapja egyáltalán nem nézte jó szemmel a viszonyunkat, nem szívesen látott vendég voltam a házában, de Sofia-t ez cseppet sem érdekelte. Egy szerencsétlen időjárású esztendőben a szüleim vállalkozása csődbe jutott, lehetetlen volt hogy tovább tudják finanszírozni a tanulásomat. Viszont lehetőség nyílt egy amerikai ösztöndíj megpályázására, amit meg is kaptam. Ott álltunk a nagy dilemmával. Ha maradok, munkát kell vállalnom, nem tudom befejezni az egyetemet, milyen jövőt tudnék biztosítani a szeretett nőnek? Ha elfogadom az ösztöndíjat, és diplomát szerzek, jó esélyem lesz arra, hogy egzisztenciát teremtsek, de ennek az az ára, hogy nagyon hosszú ideig nem láthatjuk egymást. A kör bezárult. Túl sok időm nem volt a töprengésre, elfogadtam. Sofia nem örült neki, de azzal nyugtattam meg, hogy be kell bizonyítanom az apjának, hogy méltó vagyok a lányához, s ha kitartunk, és visszajövök, összeházasodunk.
Néztem Danielt, ahogy beszélt. Lélekben talán nem is velem szemben ült, hanem ott járt valahol a múltban, arcán az emlékezés minden keserve.
- Nehéz szívvel, de reményekkel tele vettünk búcsút. Miután az államokban minden hivatalos bejelentést és adminisztrációt sikerült elintézni, első dolgom volt, hogy Sofia-nak megírjak mindent, melyik egyetemre kerültem, hol lakom, mi a címem. Aztán sorba küldtem a leveleket, de egyre sem kaptam választ. Akkoriban nem volt túl egyszerű az államokból hazatelefonálni, de egyszer rászántam egy egész napot és egy csomó pénzt a nemzetközi hívás lebonyolítására. Sofia apja vette fel a telefont, és miután bejelentkeztem, röviden közölte, hogy a lánya nem tartózkodik otthon, nem ad át semmiféle üzenetet, ne telefonálgassak, levelet se írogassak, jobb, ha tudom, hogy Sofia eddig egy levelemet sem olvasta, mert ő gondoskodott róla, hogy ne kapja meg. Legyek szíves elfelejteni a lányát!
Nem hittem a fülemnek. Nagyapa, az én kedves nagyapám, képes volt ilyesmire? Daniel vett egy mély lélegzetet, aztán folytatta.
- Hetekig magam alatt voltam, és azt hittem beleőrülök a tehetetlenségbe. Minden energiámat a tanulásba öltem, dolgoztam, amennyit csak bírtam. Az a közhelynek tűnő mondás, miszerint az idő feledtet és gyógyít, igaz. Beletörődtem a sorsomba, nem is tehettem volna mást. A jó tanulmányaim, kiváló vizsgáim következtében sorra nyíltak előttem ott kint a munkalehetőségek nagy tekintélyű intézményekben, és a diploma megszerzése után az államokban maradtam, letelepedtem.
-Úgy látom - néztem rá fátyolos szemmel -, a Simoni család férfitagjai egy dologhoz nagyon értettek: beletaposni a szerelmesek boldogságába. Emlékszik, egyszer azt mondta nekem, hasonlítok Sofia nénire. Valóban. A sorsunk is hasonló, csak ő fejet hajtott az apja akarata előtt, én pedig fellázadtam. Igaz, keményen megfizettem, de fellázadtam.
- A mi időnkben más volt - védte Sofia nénit. - Akkoriban a szülői tekintély kikezdhetetlen volt!
- Sosem jutott eszébe, hogy hazalátogatásakor felkeresse Sofia nénit?
- De, igen, mikor öt év elteltével először jöttem haza. A szüleim azonban azt mondták, Sofia férjhez ment, családja, gyereke van, nem volna helyes megbolygatni a múltat. Igazat adtam. Később megnősültem. - Halványan elmosolyodott. - A szóbeszéd igaz, biztos maga is hallotta, a feleségem tizenkét évvel volt idősebb nálam. Házasságunk nem a szerelem jegyében köttetett, sokkal inkább a másik ember megbecsülésén és tiszteletén alapult. Két munkájának élő, megértésre vágyó magányos ember szövetsége. Tíz évvel ezelőtt a feleségem autóbalesetben meghalt, figyelmetlenül előzött és összeütközött egy kamionnal. Azt követően döntöttem úgy, hogy hazaköltözöm, és itt keresek munkát.
Megrendülten hallgattam ennek a kedves, csendes, mindig udvarias embernek a vallomását, aki az én nagyapámnak nem akaródzott megfelelni, csak azért, mert szegénysorból származott.
-Ne haragudjon, hogy ezt elmondtam - kért elnézést - de öreg és fáradt vagyok. Nem akartam ezt a történetet magamba zárni, és arra kérem, ha velem bármi történik, mondja meg Sofia-nak, egy szerelem volt az életemben, ő, és a lelkemben mindig velem volt.
Önkéntelenül felálltam, mellé léptem és átöleltem a vállát.
- Önnel nem fog történni semmi - szóltam határozottan -, szeptemberben itt találkozunk! És magam fogok gondoskodni arról, hogy Sofia nénivel még csak véletlenül se kerülhessék el egymást! Már megbocsásson - mondtam csendesen - ,ezt csak ön, személyesen mondhatja el neki!
Megszorította a kezemet, és hálásan rám mosolygott.
Míg hazafele sétáltam, az jutott eszembe, hogy Annának annak idején, mikor a Pharmadolce-hoz jelentkeztem, igaza volt, mikor titkot sejtett a dolgok mögött, jól ismerte Danielt. De most úgy döntöttem, hogy ez a titok előtte egyelőre titok is marad. Majd mindent a maga idején!

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.