Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


-5-Valamit kitalálunk

2012.01.14
Szerdán reggel Lilóza behozta a postát, betette Daniel asztalára, kifele menet odaszólt nekem, ha majd lesz egy lélegzetnyi időm, ugorjak be hozzá.
-Ugye nem felejtetted el, hogy holnapután lejár a terepgyakorlatos jelentkezési határidő? - kérdezte szokásos készségességével, mikor átmentem az irodájába.
- Nem, nem felejtettem el! Valami baj van? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Azért szólok, mert lehet, hogy elkerülte a figyelmedet, de csak nyolc regisztrált jelentkeződ van. Figyelmeztetni kellene a hallgatókat, hogy ne feledkezzenek meg a regisztrációról, a papíron beadott jelentkezés nem elegendő. Nyolc jelentkezőre nem fogod megkapni a jóváhagyást, hiába fogadták el a pályázatodat, tíz fő alatt nem indulhat a csoport.
- Köszönöm, hogy szóltál, feltétlen beszélek a hallgatókkal. Őszintén remélem, hogy csak arról van szó, hogy elkerülte a figyelmüket. Nagyon el lennék keseredve, ha nem jönne össze ez a gyakorlat.
- Ha már itt vagy, gyere, írd alá légy szíves az áprilisi jegyzékeidet!
- Rendben.
Eléggé elkeseredve mentem ki, annyiszor beszéltünk a jelentkezési rendről, nem hittem, hogy a feledékenységük okán maradt volna el a regisztráció.
Az előadás végén megkértem a csoportból a terepgyakorlatra jelentkezőket, hogy maradjanak egy rövid megbeszélésre. Csak nyolcan jöttek hozzám.
- Hamarosan lejár a jelentkezési határidő. Nem tudják, lehet még valakire számítani?
- Hát, nem - válaszolt Valeria. - Mi már mindent elkövettünk, és nagyon el vagyunk keseredve. Mi lesz így tanárnő? Sehonnan nem tudunk szerezni még két jelentkezőt!
-Nyugodjanak meg! Mindent el fogok követni, hogy indulhasson a csoport!
Nem akartam mutatni előttük, hogy én legalább annyira el vagyok keseredve, mint ők.
Elhatároztam, bármennyire is nem kedvelem Morelli kisasszonyt, felkeresem és megpróbálom meggyőzni.
A gazdasági iroda a régi épületben volt, átvágtam a parkon. Morelli egyedül volt az irodában. Kérésemre megrázta a fejét. Az indokaim sem különösebben hatották meg. Sőt, a kioktatás mellett mintha némi káröröm bujkált volna a hangjában.
- Értse meg, nem indíthat a minimum létszám alatt gyakorlatot. Minket is köteleznek az előírások. Ha egy fővel lennének kevesebben, akkor is csak ezt tudnám mondani, bár ott talán-talán még ki lehetne találni valamit, de itt ketten hiányoznak. Nézze, még van néhány nap, próbáljon meg más fakultációról beszervezni valakit! Vagy törődjön bele!
Alig tudtam elköszönni, annyira küszködtem a könnyeimmel. Teljes kudarc. Tehetetlenség, harag, keserűség kavargott bennem. Alig vártam, hogy a tanszékre érjek, mindenki órán van, ott legalább kisírhatom magam. Potyogtak a könnyeim. Az asztalomhoz siettem zsebkendőért, mikor észrevettem, hogy Ali is bent van. Mikor meglátta, hogy sírok, mellém lépett.
-Mi a baj Suzanne? – kérdezte, és megfogta a vállam. No, még csak ez hiányzott. Semmi szükségem a sajnálatára. Hogy békén hagyjon, egy hirtelen elhatározással az ő stílusához folyamodtam.
-Mi az? – kérdeztem, amilyen gúnyosan csak tudtam – Nem láttál még nőt bőgni?
Ez hatott. Elengedett, magasra emelte a karját, és a levegőbe suhintott.
- Egyebet sem látok magam körül, mint ostobaságok miatt bömbölő tyúkeszű nőket! Azt hittem, hogy legalább te normálisabb vagy, mint a többi! Sajnálom, tévedtem!
Két karommal az asztalra támaszkodtam, hogy ne lásson.
-Magamra hagynál? Nincs szükségem sem a sajnálatodra, sem a gorombaságaidra!
Kínos csend következett. Éreztem, hogy mögém lép. Megfogta a karom, és maga felé fordított.
- Suzanne, ne haragudj! Nem akartam goromba lenni! Kérlek, bocsáss meg!
Azt hittem rosszul hallok. Mi ez? Gúnyolódik? Belenéztem a szemébe. Máskor résnyire szűkült barna szeme tágra nyílva, egy rémült gyerek esdeklő pillantásával nézett rám.
- Kérlek, bocsáss meg! – ismételte, és nem fordította el a tekintetét. Őszinte bocsánatkérés volt. A mellére borultam, és kitört belőlem a zokogás. Éreztem, hogy mindkét karjával szorosan átölel. Régen éreztem ilyen biztonságot nyújtó ölelést.
- Nehehem jön össze a gyahahakorlati csoportom, nincs meg a létszám! Neheheked lett igazad! – csukladozott a hangom.
- És most melyik a nagyobb baj? - mormogott a fejem fölött. – Az, hogy nem jött össze a létszám, vagy az, hogy nekem lett igazam?
Magamhoz tértem. Hát megbolondultam én, hogy Falcon vállain sírom ki magam? Két kezemmel eltoltam magamtól, de erősen tartott, nem engedett kibújni az ölelésből.
- Figyelj csak!- szólt meleg hangon – Megoldjuk ezt a problémát, jó? – Tenyerét az arcomhoz simította, hüvelykujjával szétmorzsolt egy könnycseppet.
- Segítek. Valamit kitalálunk, meglátod! – Másik kezével gyengéden a hajamba túrt. Olyan megnyugtató volt a hangja, hálásan néztem rá.
– Holnap. Ma zsinórban előadásaim vannak - simogatta tovább a hajamat és az arcomat –, és utána muszáj bemennem a klinikára. De holnap addig nem megyünk ki az egyetemről, amíg nem találunk valamilyen megoldást. Jó lesz így?
Biztatóan a szemembe nézett. Nem tudtam megszólalni, csak aprókat bólogattam. Homlokon csókolt.
- Rendben! – mondta. Arcomat a tenyerébe fogta, még egyszer bátorítóan rám mosolygott és elment.
Megilletődötten álltam. Még mindig éreztem fejbőrömön a kellemes bizsergést ujjai érintése nyomán.
A mosdókagylóhoz indultam, hogy lemossam az arcom, és ekkor láttam meg, hogy Daniel a könyvekkel megrakott íróasztalánál ült, és tanúja volt az egész jelenetnek.

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.