Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


-4- Találkozás apával

2012.01.13
Négy óra körül már a parkolóház melletti téren üldögéltem, nem sok értelmét láttam tétlenül várni otthon. Inkább nézelődöm, míg megcsördül a telefon! Nem sokáig kellett várnom.
- Igen?
- Szervusz kislányom, megérkeztem a parkolóházhoz.
- A Korzó Kávézóban várj meg légy szíves, könnyen megtalálod! A teraszon foglalj asztalt! Hamarosan ott leszek!
A térről épp a kávézóra láttam. Arra gondoltam, megfigyelem a betérőket, rettenetesen szorongtam, mi lesz, ha nem ismerem meg apát? Egyszerűen be akartam biztosítani magam. Figyeltem a járókelőket, így május elején négy óra körül zsúfolásig vannak az utcák. És nemsokára megláttam. Alig hittem a szememnek, összetéveszthetetlen volt a megjelenése, a tartása, a járása. Biztos, hogy ő az, betért, és helyet foglalt a teraszon, mindjárt a bejárat mellett. Zakatolt a szívem, remegett a lábam, kis híján megfutamodtam. Láttam, hogy a pincér odamegy hozzá, valószínű rendelt egy kávét, vagy egy gyümölcslét, mert a pincér határozott léptekkel bement a pulthoz. Lassan mentem, gyűjtöttem az erőt, el a kereszteződésig, át az úttesten, sodort a tömeg. Egyszer csak ott álltam a bejáratnál, és néztem, ahogy kevergeti a kávéját. Épp a szájához emelte csészét, hogy kortyoljon belőle, és a tekintete rám esett. Keze megállt a levegőben, a hajam teljesen megzavarta, de csak néhány másodpercre. Visszatette a kávét az asztalra, bizonytalanul felállt, közben le nem vette a szemét rólam.
- Suzanne? - kérdezte. - De abban a pillanatban, ahogy kimondta, már nem is volt kérdés.
‑ Suzanne!  - mondta halkan, de határozottan. Felém lépett. - Kislányom! - Két kezét tenyerével felfelé nyújtotta felém. Nem tudtam szólni, csak bólintottam. Kezemet bele tettem az övébe, néztem könnybe lábadt kék szemét, egyszerre láttam a tekintetében a zavartságot, a hitetlenkedést, a megrendülést és a boldogságot. Sötétszőke, erősen gyérülő haját a rengeteg ősz szál egész furcsa színűvé változtatta, a szeme és szája körüli hajdani szarkalábakból mély árkok lettek.
- Apa! - szakadt ki belőlem.
- Drága kislányom! - szorított magához.
- Drága, drága kislányom! - Éreztem, ahogy forró férfikönnyei benedvesítik az arcomat, és összekeverednek az enyéimmel. - Mutasd magad! - suttogta. -Istenem, mennyire vártam ezt a pillanatot!
Megpróbáltam rámosolyogni, de remegett a szám, rogyadozott a lábam
- Isten hozott! - Kibontakoztam a karjaiból, leültem, és hosszú ideig szótlanul néztük egymást. A pincér jelent meg.
- Hozhatok a kisasszonynak valamit? - kérdezte.
- Egy capuccino-t kérek!
Kezdtem összeszedni magam.
-
- Mikor indultál otthonról?
- Tíz óra körül. Ma nem dolgoztam, szabadságot vettem ki.
- Ha fizettünk, elmegyünk hozzám, majd mondom az utat.
Apa bocsánatkérően nézett rám.
- Tudom, hol laksz. Már több mint két órája a városban vagyok. Leparkoltam itt, aztán taxiba ültem. Úgy éreztem, meg kell ismerkednem ezzel a hellyel, mielőtt veled találkozom, egy kicsit magamba szívni annak a levegőjét, ahol élsz. Néztem az utcákat, tereket, házakat, a folyót, elképzeltem, ahogy nap, mint nap járod ezeket a helyeket. Elmentem az egyetemhez, a lakásodhoz, vagyis a házhoz, amelyikben a lakásod van, próbáltam kitalálni, melyik lehet a tied. Képtelen voltam tétlenül várakozni! Nem haragszol?
- Miért haragudnék? - kérdeztem. - Magam is csak bolyongtam, nem voltam képes a munkámat végezni. Szóval, tetszik ez a város?
- Igen! Számomra ez a legszebb város. Ebben a városban találtam meg elveszettnek hitt gyermekemet. - Annyi gyengédség volt a hangjában, a tekintetében, hogy meghatódtam. - És nem szeretnék innen elmenni addig, amíg a legfontosabbat el nem mondtam. - Elhallgatott, jött a pincér, letette a capuccino-t. Megvárta, míg elmegy.
Két kezébe fogta a kezemet.
- Sokat imádkoztam azért, hogy eljöjjön az a nap, amikor újra láthatjuk egymást. Most itt vagyok, és nem szeretném elszalasztani a pillanatot! Bocsánatot szeretnék kérni tőled! Százszor, ezerszer bocsánatot kérni, mert nem voltam jó apád. Hibát követtem el, nagyot, nagyon nagyot, akkorát, amekkorát szülőnek elkövetnie sosem szabadott volna. Kérlek, hogy bocsáss meg!
Sok mindent vártam, csak ezt nem. Nem volt számon kérés, nem volt feddés, nem volt szemrehányás. A legőszintébb szülői vallomást hallottam apám szájából. Sírás fojtogatta a torkomat.
- Tudod - küszködtem a szavakkal -, nagyon féltem ettől a naptól. Vágytam is rá meg féltem is. Azt hittem szemrehányásokat kapok, ehelyett bocsánatot kértél. De nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlem. Ma már sok mindent más szemmel látok. Nekem is van miért bocsánatot kérnem tőletek. Konokul ragaszkodtam a haragomhoz sokáig, nagyon sokáig. Úgy éreztem, keményen meg kell büntetnem benneteket, mert megérdemlitek. Évek kellettek hozzá, hogy megértsem, azzal, hogy benneteket büntetlek, magamat is büntetem. Felnőttem. Már képes vagyok elismerni, hogy én is hibás vagyok.
- Mi is sokáig haragudtunk. Nem azért, mert elmentél, hanem mert megtagadtál minket azzal, hogy nem kívántál velünk találkozni. Haragomat gyakran kinyilvánítottam Augustin atyának, de nem adott nekem igazat. Azt mondta, a düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki maga is bűnös!
Ismerősen csengtek apa szavai, Csongor bácsi is hasonlóan vélekedett erről. Figyelmesen hallgattam tovább.
- Sokat töprengtem ezen, és eleinte sehogy sem értettem. Miért volnék bűnös? Mert meg akartam akadályozni, hogy a lányom boldogtalan legyen egy sikertelen házasságban? Milyen jövő várhat egy kicsapongó életvitelű ember mellett az én gyönyörű királykisasszonyomra? Nekem, az apjának, kötelességem megvédeni, ha kell, akarata ellenére is, ha most fáj, majd elfelejti!
- Gabriel szeretett engem! És én nagyon szerelmes voltam, amilyen szerelmes csak egy huszonegy éves lány lehet, nem létezett más, csak ő. Szenvedtem, mert nem akartátok elfogadni, azt éreztem, hogy a boldogságom útjába akartok állni. Nem adtátok az áldásotokat, választás elé állítottatok, és ez mindennél jobban fájt!
- Igen! Hibáztam. Mindenkinek bánatot és fájdalmat okoztam. Elsősorban neked. Aztán édesanyádnak. Ő nem osztotta a véleményemet, de mellettem állt, mint mindig, minden döntésemben. Ő szenvedett a legtöbbet. Aztán fájdalmat okoztam közvetve a két kicsinek. Nem igazán tudták megérteni, miért vesztették el olyan hirtelen a nővérüket. Lassan megértettem Augustin atya üzenetét. Haragudtam, és téged okoltalak mindenért. Mert egyszerűbb volt haragudni, bűnbakot keresni, mint belátni és elismerni a hibámat, a vétkemet, a bűnösségemet. Amikor ezt megértettem, elmúlt a haragom. Azóta minden nap bűntudattal kelek és fekszem, nehezen tudok a bocsánatod nélkül élni.
- Mit gondolsz - kérdeztem kétségbeesetten -, Florian és Laura meg tudnak nekem bocsátani?

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.