Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csáth

2012.01.17
-1-
 
Néhány napja Csáth Gézával birkózom.
No, nem a szó szoros értelmében, ahhoz ő már kicsit távol esik tőlem. Bár - elnézegetve korabeli fotóit -, meg kell hagynom jóképű férfi volt.
Írói tevékenysége valahogy elkerülte figyelmemet,
- bár jó ideig maga a szépirodalom is, sokáig kizárólag szakirodalmat olvastam.
Nemrégiben került a kezembe a Napút (irodalmi, művészeti, környezeti folyóirat) augusztusi száma, mely teljes egészében Csáth Gézával foglalkozik. Életével, orvosi munkájával, művészetével – melyek közül az íráshoz volt leginkább tehetsége, bár a zene és a festés terén is voltak alkotásai –, no meg morfin függőségével, és naplóival.
Arra gondoltam, lejegyzem, mire jutottam.
Egyelőre egy igen jó gondolatot találtam a bevezető részben, aminek tulajdonképpen nem sok köze van Csáth-hoz, annál inkább a naplóíráshoz.
Idézem:
„Kíméletlen, magamutogató őszinteségével, mellyel természetesen meg is sértette a naplóírás alapkritériumát: az önportré fölsminkelését, a megörökített életben jelentkező élek lesimítását, eliminálását.
A napló ugyanis soha nem az őszinte önfeltárás, sokkal inkább az öneladás megnyilvánulása, kifelé, s befelé egyaránt.”
 
Nos, kérem szépen, hát ezen érdemes elgondolkodni!
Kíméletlen őszinteséggel…
 
-2-
 
Szóval, úgy jártam, mint Fonák Tamás, aki mindent visszafelé csinált.
Én is belemerültem nagy okosan egy értekezés olvasásába anélkül, hogy a szóban forgó műveket ismerném. Az egészben az a fura, hogy még így is érdekes.
S most már nem is cserélem fel a sorrendet.
Ez a Szabadkán született szép szál ember igen rövid, ám annál intenzívebb életet élt orvosi, katonaorvosi, elmeorvosi pályája mellett a művészetek, zene, festészet, irodalom terén is. Engem ugyan a festményei nem ragadtatnak el, a zenéhez nem tudok hozzászólni, írásait meg eztán fogom elolvasni. Illetve bocsánat, egyetlen egyet színpadi előadás nyomán ismerek, ez a: Janika.
Tény, hogy halála után jó negyven évig feledésbe merült írói tevékenysége, s jelen pillanatban is kérdéses, hogy minek a hatására vált valósággal kultikussá a hatvanas évek vége felé. Kosztolányi nyomán, ki első unokatestvére volt? Vagy Varga Zoltánnak lenne igaza, aki ezt írja: ”merésznek tűnik (…) mégis meg lehet kockáztatni az állítást: egy olyan nemzedék tűzte zászlajára Csáth életművét, s még inkább sorsát, melynek az ismert politikai helyzet elvette, de legalábbis beszűkítette jövőképét, mely az önpusztító értelmiségi magatartást egyfajta heroizmusként értelmezte.”
Magam részéről nem tudom heroizmusként értelmezni a morfiumfüggőséget, számomra ez a mai napig deviáns magatartási forma, bár a leírtak szerint első kötetének novelláit még nem az így előidézett fellazult, módosult tudatállapotban írta.
Arra az időszakra személyes jellegű, saját történetei, a Napló írása esett, melyben a szexuális nyíltsága már-már a pornográf érzékletességgel és kifejezésmóddal vetekszik. (1912-13!!!!).
Szóval biztos, hogy el fogom olvasni az írásait, most már csak azt kell eldöntenem, hogy itt is maradjak-e a fordított kronológiánál (ha már egyszer így kezdtem), vegyem előre a Naplót, s hagyjam a végére a kezdeti műveket?
 
-3-
 
Novellái
 
Végül úgy döntöttem, mégsem veszem előre a Naplót, s először novelláinak olvasásába fogtam.
Racionalitás, irracionalitás, meseszövés, fantáziavilág.
Meg hátborzongatások…

A kályha
A gyertyák
Találkoztam anyámmal
A költő megtérése.
Nyári bál
A varázsló kertje
Délutáni álom
Ópium
A béka
Anyagyilkosság
A kis Emma

Ezeket olvastam.
Tulajdonképpen tetszenek.
Nézem a keletkezések idejét.
A kezdeti novellák látszólag kedvesek, a felszín alatt mégis zaklatottságot érzek bujkálni, a melankólia magára maradottság keserűségeit rejtegeti.
Bámulatos, ahogy a hangokat megjeleníti, ahogy a színeket összekapcsolja a mozdulatokkal, a hangulatok hűvösségét az illatokkal, ahogy tapintani lehet a szavakból kibúvó selymességet, érdességet.
A később keletkező írásokból egyre erősebben érzem előtörni a szorongást, amit át is testál az olvasóra, vagyis rám. A cél megvalósítása, a jutalom elnyerése érdekében az archaikus elemeket hordozó könyörtelen áldozat-misztérium olyan feszültséget kelt, amit nem oldanak a szép stíluselemek, sőt… inkább erősítik azt.
Aztán ahogy halad az időben, egyre elborzasztóbb a téma is, a közlés is. Olvasása közben szinte megdermedek. Elfojtott indulatokkal teli ártatlan-gyilkos gyerekek teljes természetességgel teszik játéknak gondolt gonoszságaikat.
Elhatalmasodó függősége tenné egyre naturalisztikusabbá?
Ez a lemeztelenített stílus, amivel a gyerekekben megbúvó kegyetlenséget megjeleníti, volna hivatott igazolni, hogy a szunnyadó erőszakot beborító erkölcsi burok milyen vékony?
 
-4-
 
Napló
 
Őszintén megmondom, és restelkedem is, hogy nem tudom magasztalni, de az elemzések után nem egészen ezt vártam. Tény, hogy alaposan kivesézték a tanulmányozói, talán olyat is beleláttak, ami benne sem volt.
Nem tudom, hogy szerette volna-e nyilvánosságra hozni, vagy csak magának írogatta, bár állítólag halála előtt hagyott utasításokat műveivel kapcsolatban.
Azt gondolom, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején az alkotókra és olvasókra gyakorolt erőteljes hatása mára sokat veszített intenzitásából, ugyanis Csáth pornográf hatásúnak nevezett Naplója nem egy helyen nagyon is tiszteletben tartja az intimitást, szemben jelenünk obszcén módon szókimondó, levetkőző-kivetkőző szeméreműző ábrázolásmódjával.
Töprengek, hogy mégis mi irritál benne.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az első oldalak soraiba nem bizsergett bele a bőröm, a naturalisztikus ábrázolást sok helyütt kimondottan szép kifejezések, metaforák oldják.
De egyre beljebb haladva dicsekvő történeteiben, már nem egy hódításért hódító ifjú kalandvágyó személyiségét érzem kibontakozni, melynek hevessége elnézhető, még meg is bocsátható, hanem egy telhetetlen, kielégíthetetlen, önmegtartóztatásra képtelen, mi több, avval meg sem próbálkozó habzsolháp, falánk egyéniséget.
A vége felé már inkább csömört, mint olvasásélményt váltott ki belőlem.
Mi késztethette erre a felfokozott életmódra? Miért mérgezte (méregnek nevezte a magába fecskendezett anyagot) magát? Az egész ember belső világa egy fortyogó üsthöz hasonlatos.
Érezte volna korai halálát, és a rendelkezésre álló idő alatt szeretett volna minden átélhető dolgot bekebelezni? Máskülönben miért akart volna - szavait idézve - a morfium bűvöletében az örökkévalóságból húszmillió évet kimarkolni?
 
-5-
 
G. kisasszony naplója.
 
Elolvastam az Egy elmebeteg nő naplóját is.
 
Kicsit ijedezem.
Vajon hol a határ elmebaj, és túlérzékenység között? Vajon mi a különbség hallucináció és élénk fantázia között? Vajon mi az a pont, amikor azt mondják a hihetetlen dolgokat valóságként megélt személyre, hogy innentől a zártosztályon a helye?
Manapság a fantazy filmek, rajzfilmek, thrillerek  történetei olyan víziókkal vannak átszőve, melyek nagyban hasonlítanak a G. kisasszony (és feltételezem, hogy sok hasonló hallucinációval rendelkező, elmeklinikán kezelt beteg) naplójában leírtakhoz.
Sok olyan gondolat van jegyzetelgetéseiben, amin eltűnődtem, mert bizonyos, hogy ami az ő korában szokatlan és elutasított bolond beszéd, az ma sokakat foglalkoztat.
Mi választja el az ép elmét a nem éptől? Van-e a nem épnek mondott elmének tökéletesen működő része, mely akár zseniálisnak is mondható, és a tudomány vagy a művészet fejlődését szolgálja?
Bizonyára.
Az egy csodálatos elme (John Forbes Nash élete) c. film jár az eszemben.
Meg az, hogy Csáth Géza mivé válhatott volna, ha meggyógyították volna…
ha hagyta volna, hogy meggyógyítsák…
ha nem az öngyilkosságot választja…
 
-6-
 
Csáth-memento
 
Egyáltalán nem bántam meg, hogy belemerültem ebbe a témába.
Brenner József sorsa Csáth Géza életében.
Koraszülöttség, traumatikus gyerekkor mentális túlérzékenység, az átlagnál sérülékenyebb psyché.
Vajon véletlen, hogy épp elmeorvos lett? Az ordenáré bölcselkedés szerint a beteget és orvosát csak az különbözteti meg, hogy az egyiken fehér köpeny van.
Annyi igazság talán mégis csak van a dologban, hogy a pszichológus, pszichiáter foglalkozást választó egyének fogékonyabbak, érzékenyebbek a mentális zavarokra.
Csáth Géza számára ez a hivatás is, és a művészetekben való elmerülés is a lelki kiegyensúlyozottság, a tudattalan öngyógyítás eszköze lehetett, illetve lehetett volna, ha nem barátkozik össze a morfiummal és a pantoponnal.
Élete és művei egybeforrtak.
Tény. A lélek érzékenysége és a művészetek kéz a kézben járnak.
Nem hiszem – szemben néhány ilyen jellegű állítással –, hogy írói tehetsége kapcsolatba hozható a morfiummal, a nélkül is az volt.
Ugyanakkor nem vagyok képes emberi vonásai közül a túlfűtött sexualitást és a kábítószer függőséget – csupán mert tehetséges alkotó –, elfedni, jóváírni.
Bár próbált függőségére magyarázatot találni, miszerint ez őt pezsdíti, végül a szellemi leépülést el nem kerülheti.
Ígéretes orvosi pályafutást, még ígéretesebb művészi pályát zúzott szét, pokoli mennyországot illúzionálva, anélkül, hogy megoldott volna bármit is. A csúcsragadozó zsákutcába juttatta, s elsöpörte a géniust.
„Mert mindannyian egyszer, valahol félelmetes ködben szunnyadtunk, ahonnét nagy ajjal-bajjal verekedtük fel magunkat a mába. De a mából visszamenni nem bátorságos. Hárman mégis visszamerészkedtek a ködbe: a Hős, aki megverekedett vele, a Költő, aki mesét szőtt belé, az Elmebeteg, aki elveszett benne.
Az elsőt csodáljuk, a másodikban gyönyörködünk, a harmadiktól rettegünk, mert valamennyien voltunk hősök, voltunk költők, és tudom, Barátom, hogy ezt most másképp kellene mondanom, de az igaz és mégsem bántó szót még nem sikerült megtalálnom erre…………..igenis voltunk egyszer – mint az elmebetegek.” (Hollós István)
 
 

2010. január 12. - február 1. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.