Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sajgó gyermeklélek

2012.01.12
Az asszony a mosogatónál állt, félszemmel hátrasandított, látta, hogy Zoli veszi a kabátját, indulni készül.
- Hová mész? - csattant a hangja.
A férfi csendesen válaszolt.
- Elhozom Tamarát.
- Máris?
- Mindjárt kilenc óra!
Móni meghunyászkodott. Nem örült neki, de szóvá tenni nem merte. Tamara Zoli első házasságából való kislánya volt. Gyakran volt náluk, bár mindig csak néhány órát, éjszakára meg még sose maradt. Mónit irritálta Zoli ragaszkodása, legfőképpen azért, mert az ő Kitti lányáért nem szokott eljönni a volt férje.
- Ebédre itt lesztek?
- Igen.
- Paprikás krumplit főzök.
- Az jó lesz.
A férfi halkan tette be az ajtót, türelmesen megvárta, míg a lift felér a nyolcadikra, leellenőrizte a tárcáját, megigazította a sálját. Az utca túlsó felén volt a buszmegálló, nem volt csípős az idő, de már bánta, hogy nem tett sapkát. Felhajtotta a kabátgallért.
Ildi, a volt felesége tegnap este rátelefonált, hogy szeretné, ha Tamarát ezen a hétvégén is elvinné.
 
 
 
- Tamcsikám, jó lenne, ha igyekeznél, apád egykettőre itt lesz érted! - nyitott be Ildi Tamara szobájába.
- Muszáj ott aludnom? - nyűgösködött Tami.
- Muszáj, kicsim! Tudod, hogy ezt most nem tudom másképp megoldani, Irénke néniék elutaztak, nem tudnak rád vigyázni, én meg nem tehetem meg, hogy lemondom a túlórát.
Tami nagyot sóhajtott, és előszedte a cicafejes táskát, hogy beletegye a ruhákat, amit anyu összekészített. Olyan rossz ez így! Mennyivel jobb volt, mikor még apu is velük volt. Nem kellett a hétvégéket várni, hogy apuval hancúrozhasson. A régi lakás is hiányzott, meg a régi iskola is. Nem értette ezt az egészet. Miért kellett kiszeretniük egymásból? Mert anyu így magyarázta egyik este, mikor bebújt mellé a nagy ágyba, hogy hideg lábacskáit az ölébe dugva megmelengettesse. Akkor előnyomakodott benne egy nagyon szörnyű gondolat, és szorongva kérdezte:
- Mi lesz, ha belőlem is ki fogtok szeretni?
Anyu akkor magához szorította, megpuszilgatta, és megnyugtatta.
- Soha, kincsem! A gyerekünkből soha nem szeretünk ki!
Merengését a csengő berregése vágta keresztül. Rohant ajtót nyitni.
- Apúúú! - ugrott apja nyakába Tami. - Ugye itt maradsz? Segítesz megcsinálni a leckém?
- Persze, hogy segítek! -csókolta meg a fejét. - De nem itt, hanem nálunk. Pakolj össze mindent, aztán indulunk!
Tamara elkedvetlenedett.
- Nem maradhatnánk inkább itt? - nézett könyörgőn az apjára.- Úgy szeretném!
Ekkor már Ildi is kijött a szobából.
- Szia! - nézett Zolira. Köszönöm, hogy kisegítesz! Most nem tudtam volna megoldani Tamcsi felügyeletét, Petőék elutaztak.
Tamara tovább rángatta apja kezét.
- Naaa, apuuu! Legalább ma! Anyu elmegy dolgozni, ketten lehetnénk! Csak mi ketten! Aztán majd holnap nálatok! Légysziiii!
- Nem lehet, nem tudom megoldani - guggolt le Tamihoz. - Segítenem kell Móninak. Tudod, már hamarosan megszületik a kisbaba, kímélnie kell magát.
Tami tudta, de nem akart róla tudomást venni.
- Jól vagytok? - kérdezte Ildi.
- Jól. -állt fel Zoli. Puhán ránézett a nőre. Kicsit fájt még neki a válás, annak ellenére, hogy a hűtlenséget ő követte el Mónival. De hát annak is megvolt az oka.
- És te? - kérdezte vissza.
- Húzósan. - felelte a nő. - De ha leteszem a vizsgákat, már könnyebb lesz.
No persze, a vizsgák. Zoli fanyalgott egyet. Ez is közrejátszott abban, hogy idejutottak. Mikor Tami óvodás lett, és Ildi visszament dolgozni, minden megváltozott. Ildi előbbre helyezte a munkáját, mint őt. Először csak a reggelit nem tette elé, később már a vacsorát sem, azt mondta, ő éppúgy elfáradt, a házimunkát meg kéne osztani. Főzést, mosogatást, takarítást, mindent. De hát ő, Zoli, otthon gyerekként nem ezt látta, ragaszkodott a hagyományos szerepekhez, Ildi meg ragaszkodott az önmegvalósításhoz, még erre az asszisztensi iskolára is beiratkozott. És mivel egyikük sem akart engedni az elvekből, szép lassan kihamvadt a tűz is, meg kihűlt az ágy is.
Mikor kitudódott a viszonya Mónival, Ildi nem patáliázott. Beadta a válókeresetet, annyi kikötése volt, hogy Tamiról mindig, minden körülmények között gondoskodjon, a gyerek nem szenvedhet hiányt semmiben. Eladták a lakást, Ildi vette ezt a kicsi másfél szobást, ő meg Mónival egy másik után nézett. Móni pontosan megfelelt az elvárásainak, hajlandó volt a tradicionális feleség szerepét magára ölteni, és őt az első számúnak tekinteni.
- Anyuuu! - nyafkált tovább Tami - Te is mondd már neki! Nem akarok elmenni, itt akarok maradni!
- Nem tudnál maradni egy kicsit a kedvéért? - pillantott fel a férfira Ildi. - Nekem ugyan mennem kell, de Tamcsinak is van kulcsa, be tud zárni, ha elmentek.
- Legfeljebb délig - engedett Zoli. - Móni ebéddel vár minket.
Tami tapsolt, és már húzta is apját a szobába, szedte elő a lóversenyes társasjátékot.
 
 
 
- Ne turkáld az ételt, egyél rendesen! - szólt rá Móni Tamira. Tami odapislantott Kittire, aki ugyanolyan kelletlenül ette a fakó színű, sótlan, virslivel dúsított paprikás krumplit, mint ő. De Kitti tehette, rá nem szólt senki. Tami eltolta magától a tányért.
- Nem vagyok éhes.
- Szerintem inkább válogatós vagy! - piszkálta Móni.
- Nem vagyok válogatós! - Apjára nézett. - Ugye, apu, hogy nem vagyok válogatós?
Várta, hogy apja igazat adjon neki, de az csak hümmentett, és evett tovább. Móni sértődötten elvette az asztalról a tányért.
- Ebéd után mesélsz nekem a szobában? - nézett apjára reménykedve. Úgy szeretett volna elbújni Móni szigorú pillantásai elől. Minden ízével érezte a nő elutasító viselkedését.
- Apád nem ér rá! - válaszolt szokás szerint apja helyett Móni. Kittit kell elkísérnie gyógytornára.
- Én is elmehetek vele? - kapaszkodott a lehetőségbe Tami.
- El! - válaszolt erre már Zoli. Tami megkönnyebbült. Még a két évvel fiatalabb Kitti társasága is jobbnak tűnt, mint kettesben maradni Mónival.
Busszal utaztak a tornateremig, és egész az öltöző bejáratáig kísérték Kittit. Ott Kitti apu nyakába csimpaszkodott, és apu megpuszilta Kittit.
Ez szörnyen rosszul esett Taminak, pici szívét egészen összemarkolta. Kapkodva futkostak gondolatai. Hát apu nem csak őt szereti? Nem ő a kislánya? Szomorúan állt, már épp utálni kezdte Kittit, mikor érezte, hogy apja megfogja az ő kis hideg kezét.
- Bemenjünk a Mekibe, míg Kitti végez? - kérdezte mosolyogva Zoli.
Tami megnyugodott, eleresztette hirtelen támadt rossz érzéseit, belesimult apu tenyerébe. Úgy sétáltak, mint valamikor hazafelé az oviból, Tami csacsogott, Zoli hallgatta, és akkor is mindig útba ejtették a Mekit. Nem számított a hideg, mert ha fázott, egyszerűen belebújt apuba.
 
 
 
Este Móni betakargatta Kittit, tessék-lássék Tami párnáját is megigazgatta, aztán Zoli is bement a gyerekszobába egy jóéjt puszira. Kitti pillanatok alatt elaludt, de Tami csak hánykolódott. Minden olyan idegen volt itt, az ágy, a takaró. Nem tetszett az ágynemű illata sem, olyan túl édeskés, anyu nem ilyen öblítőt használt. Furák a fények, ijesztőek az árnyékok. Felkapcsolta a villanyt, hogy elűzze félelmét, de Móni benyitott és rászólt, hogy most már aludjon.
Hiányzott anyu. Ha anyuval volt, meg hiányzott apu. Milyen szép lenne, ha megint együtt lehetnének. Ha apu megint beleszeretne anyuba, és anyu apuba. Ha nagy lesz, csak olyan fiút választ, akiből soha nem fog kiszeretni. Soha! És lesz egy csomó gyerekük, hogy ne unatkozzanak, mert az is olyan rossz, hogy neki nincs kistestvére. Persze lesz, mert amit Móni szülni fog, az is a testvére lesz, de annak nem anyu lesz az anyukája, és úgy nem olyan igazi. Az igazi testvérére nem is lenne féltékeny, nem úgy, mint Kittire.
Pörgött, zakatolt a kis agya, kicsit imádkozott, sírdogált két-három cseppet, aztán elragadta bánatos gyermeklelkét az álom, hogy ott messze mosolyt varázsoljon az ébredő arcocskára.
Valami fura hupogásra ébredt. Álmosan pislogott néhányat, aztán kitisztult előtte, hogy Kitti ütemesen ugrál az ágy tetején, onnan a zaj.
- Muszáj volt felébresztened? - zsémbeskedett. Jó lett volna délig aludni, akkor hamarabb lett volna este, és mehetne innen.
- Mindjárt kezdődik a tévében a Hupikék törpikék! - lihegte Kitti. - Megnézzük?
Nem volt olyan rossz ötlet a tévézés, miután Móni látta, hogy jól elvannak, nem egrecírozta Tamit.
Ebédnél kiküzdötte, hogy apja mellett ülhessen, így aztán evett is jócskán a húslevesből, bár a petrezselymet kikotorta a tányér szélére. A süteménynél tartottak, mikor csörgött a telefon.
- Téged keresnek! - nyújtotta Zolinak a telefont Móni. Férje kérdő pillantására befogta a telefonkagylót. - A gyárból.
Zoli lenyelte a falatot, aztán bejelentkezett. Rövid hallgatás után megszólalt:
- A héten nem én vagyok a készenlétes. -Újabb hallgatás. - Értem, rendben, egy óra múlva ott vagyok! - Bosszúsan visszatette a készüléket a helyére.
- Be kell mennem, valami gubanc van az áramelosztónál, a készenlétes meg megbetegedett. - Tamira nézett, aztán egy puszit nyomott a feje búbjára. - Remélem vissza tudok érni, mire téged haza kell vinni!
Gyorsan összeszedelőzködött és elment.
- Segítesz kirakni a Malackás puzzle-t? - rángatta meg Tami kezét Kitti.
- Menjünk! - mondta megadóan, lenyelve keserűségét. Borzasztó hosszú lesz apu nélkül minden perc.
Úgy egy óra elteltével Móni rájuk nyitott.
- Elrakodtam a konyhában, tiszta az asztal, indulás leckézni!. - adta ki az utasítást.
Kitti egy-kettőre végzett, neki csak két sor h betűt kellett írni, meg néhány szavacskát elolvasni, s már ment is. Tami egy hossszú karácsonyi olvasmánnyal küzdött, valami régi történet egy szegény emberről meg a sok gyerekéről.
- Inkább várjuk meg aput - próbálkozott -, jobb szeretnék vele olvasni!
- Nem hiszem, hogy esténél előbb hazaér!
- Akkor majd olvasok otthon, ha hazamentem! - alkudozott tovább.
- Szó sincs róla! - hárította el Móni. - Hogy aztán engem vonjon felelősségre, amiért nem gyakoroltál!
Belefogott hát. Lassan, döcögősen olvasott, szinte minden szóba hiba csúszott, némelyiknek többször is nekirugaszkodott. Most még a szokottnál is gyatrábban ment neki. Móni nem is állta meg szó nélkül.
- Hát már azt hittem, sose érünk a végére. Rettenetes gyengén olvasol. Kitti még csak elsős, de nem hiszem, hogy jobban olvasol nála! Sokkal többet kéne gyakorolnod!
Tami szeme könnybe lábadt.
- Gyakorolok.
- Ugyan! - replikázott Móni. - Ha gyakorolnál, nem így olvasnál!
- Diklessziás vagyok. - Nem tudta kimondani a dyislexia szót.
- Ezt a marhaságot meg ki mondta neked? - vágott a gúnyos hang. - Egyszerűen lusta vagy! Sokkal szorgalmasabbnak kéne lenned.
- Nem igaz! - pityeredett el Tami. - Voltunk anyuval vizsgálaton, ott mondták. Papírt is kaptunk róla.
- Jó kis kifogás! Anyádnak is egyszerűbb papírt beszerezni, mint tanulni veled, mi?
- Ez nem igaz! Együtt szoktunk olvasni! Egy kicsit anyu, egy kicsit én. Felváltva.
Milyen utálatos Móni - gondolta. - Miért bántja őt, és anyut? Anyu sose szokott rosszat mondani Mónira.
- Apád tudja?
Tami a fejét rázta, szólni nem tudott a könnyeitől.
- Még szerencse! - undokoskodott tovább Móni. - Nem hiszem, hogy szeretni tudna egy rossz tanuló, buta kislányt.
Tami felzokogott.
Pici gyermeklénye nem tudott mit kezdeni ezekkel a vádaskodásokkal, nem is értette, mivel szolgált rá a megalázó hangra, csak azt érezte, hogy valami igazságtalan történik vele. Bement a szobába, felkucorodott az ágyra és magába zárkózva várta Zolit.
 
 
 
Legközelebb már csak karácsonykor tudunk találkozni - igazgatta meg lánya nyakában a sálat Zoli -, valamelyik napján érted megyek és elhozlak.
Tami felnézett apjára, aztán csendesen mondta:
- Azt szeretném, he te jönnél el hozzánk, és velünk lennél!
- Itt kapod meg az ajándékod, itt lesz a fa alatt. - cirógatta meg Zoli.
- Ha nem jössz, az ajándékot sem kapod meg! - kontrázott Móni - A mi ajándékunkat a mi karácsonyfánk alatt kell megkeresned!
- Kérlek apu! - tett még egy próbálkozást, elengedve füle mellett a csípős mondatot. De apja talán már az asszony megjegyzését sem hallotta, kabátjának vacakoló cipzárjával volt elfoglalva.
Az úton nem beszélgettek, Zoli esze a munkahelye körül járt, Tamié meg a délután átéltek körül. Soha meg sem fordult a fejében, hogy apu esetleg azért ne szeretné őt, mert nem olyan jó tanuló. De most pókfonalként hálózta be a rémület, lehet, hogy apu tényleg nem fogja szeretni így? Befészkelte magát a gondolat, szabadulni sem bírt tőle. Apja a lakásajtóig kísérte, mikor lehajolt, hogy megpuszilja, Tami szorosan átölelte a nyakát, s csak szorította, kétségbeesetten, szótlanul.
- Még megfojtasz! - fejtette le Zoli a görcsösen kapaszkodó karocskákat. Megnyomta a csengőt, s csak akkor indult le a lépcsőn, mikor látta, hogy Ildi megjelenik az ajtóban.
õ
Ildi sebtében kipakolta a gyerek ruháit a táskából. Szemei alatt kékes karikák vertek tanyát, jó, ha három órát aludt, de elégedett volt, sokra jutott a tételkidolgozással.
- Készítsek vacsorát? - kiabált ki a fürdőből, miközben begyömöszölte a szennyest a mosógépbe.
- Nem kell, ettem! - jött a felelet.
- Nem haragszol, ha ma este nem mesélek? Már csak két tételem van hátra, jó lenne befejezni!
- Alhatok melletted? Hiányoztál! - dörgölőzött kismacskásan anyjához Tami.
- Hát persze! - simogatta meg. - Te is hiányoztál nekem. Igyekszem befejezni, aztán jövök én is. De tudod, hogy ez most mennyire fontos nekünk.
Tami bólogatott. Tudta.
Anyu sokszor elmagyarázta, hogy ha sikeres lesz a vizsga, és megkapja az asszisztensi munkát, ahogy ígérték, akkor soha többé egyetlen éjszaka sem kell dolgoznia, és minden este együtt lehetnek. Nem kell, hogy Petőék vigyázzanak rá. Meg apuék. Nem szólt anyjának a történtekről, attól félt, hogy anyu nem tudna miatta jól levizsgázni, és az rettenetes volna. Szörnyű volna még egy éjszakát Móniéknál tölteni!
Elpakolt másnapra, fürdött, pizsamába bújt. Megkereste Copfost, kedves rongybabáját, alig találta meg, milyen régen nem aludt már vele!
Aztán bebújt anyu ágyába, anyu jószagú takarója alá, anyu puha párnájának simogatásába. Behunyta a szemét, és egy pillanat alatt elrepítette az álom.
 
 
 
Tami lehangoltan ballagott a folyosón Csilla néni pici terme felé. Most még ehhez sem volt kedve. Ma megint kicsúfolták az osztálytársai, és a tanító néni is megszidta, mert nem sikerült olyan jól az olvasás felmérő, mint elvárta volna.
Csilla nénihez azóta jár, mióta kiderült, hogy dyslexiás. Amúgy szeretett nála, vele minden olyan egyszerű volt. Sosem szidta meg, csak tűhegyes ceruzájával rámutatott egy-egy betűre, és Tami már tudta, hogy az a helyett megint e-t mondott, és hogy nem nyújtotta meg elég alaposan az ó-t, vagy nem vette észre, hogy az u-ra két pont is felkerült. Minden pontosan olvasott szóért megdicsérte, és jutalmul játszottak. Ha éhes volt ehetett, ha szomjas volt, ihatott, sosem mondta, hogy ne beszéljen, sőt, mindenre kíváncsi volt.
A csöppnyi terem üres, máskor válogatott volna a polcon a sok, csupa érdekes játék között, most viszont csak leült a kis asztal körüli négy szék egyikére és lecsüggesztette a fejét. Túl sok minden történt az elmúlt napokban, amivel gyermeklelke nem tudott megbirkózni. Cipelte bánatát, kétségeit és félelmeit. A megválaszolhatatlan sok-sok „mi lesz, ha?” kavargott benne, meg a rettegés a szeretet elvesztésének rettegése. Apu szeretetének elvesztése, mert mi lesz, ha apu tényleg nem fog szeretni egy buta kislányt? Ha anyu mégsem jól tudja azt, hogy a gyerekéből soha nem szeret ki az ember? S ha mégis? Ott van Kitti, ő jól olvas, és a születendő kisbaba is biztosan okos lesz, apu őket fogja szeretni. Hát csak szeresse! Ő biztosan nem megy oda többet!
Halkan csukódott az ajtó, Csilla néni szokott derűjével mosolygott rá.
- Valami baj van, Tamcsikám? -kérdezte. - Olyan szomorúan ülsz itt.
Tamara a fejét rázta. De akkor Csilla néni már mellette ült, kezével puhán felemelte az állát, és a szemébe nézett.
- De én úgy látom, hogy valami bánt téged. - simította végig kicsi arcát. - Nem ilyen szoktál lenni.
Tami elfordult és kibámult az ablakon.
- Történt valami az osztályban? - faggatózott tovább Csilla néni. - Vagy esetleg otthon? Meséld el, hátha tudok segíteni! Olyan rossz érzés ilyen szomorúnak látnom téged!
Tami visszafordult, két kövér kis könnycsepp a szemében azon gondolkodott, hogy kicsurranjon-e, remegett a szájacskája. Csilla néni hangja tele volt melegséggel és együttérzéssel.
Mint a palackból kipattant dugó, úgy koppant a gyermek sóhajtása és bugyogott ki belőle a felrázott keserűség. Szinte gyónt. A szülei válása, a hétvége apunál, anyu vizsgája, az osztály előtt való szégyenkezés mind ott úszott kiömölve Csilla néni lábainál. Nem az első ilyen gyermeki vallomást hallgatta végig, de mindig felzaklatta.
- Soha többé nem akarok az apuékhoz menni! - suttogta Tami. - Karácsonykor sem. Inkább nem kell az ajándék!
- Apukád felesége miatt?
Tami bólintott.
Csilla néni ugyan elítélte ennek a nőnek a viselkedését, de szigorúan tartotta magát ahhoz az elvéhez, hogy a gyermek ellenszenvét sosem szabad szítani, inkább békíteni próbálta.
- Talán észre sem vette, hogy rosszat tett neked. Talán csak azért olyan mert, nagyon meg akar az apukádnak felelni. Hiszen szereti.
Tami tág szemekkel nézte Csilla nénit. Sose jutott eszébe, hogy Móni szeretheti aput.
Elgondolkdva mondta:
- Lehet.
- Nem kéne haragudnod rá. Biztosan neki sem könnyű helyzet ez. Hiszen ő is elvált már egyszer.
- Jó.- egyezett bele. - De elmenni akkor sem akarok!
Hálaisten - gondolta Csilla néni - gyűlöletcsíra kikaparva.
- Édesanyádhoz is legyél olyan őszinte, mint hozzám. Meg apukádhoz is. Mondj el nekik mindent! Meg fognak érteni, hisz szeretnek. Nem hiszem, hogy olyasmit követelnénk tőled, amit nem szívesen teszel.
Tami megkönnyebbülve Csilla nénihez bújt, csendben pihegett.
- Figyelj csak Tamcsi! - hagyta abba hajának simogatását Csilla néni. - Nekem valahogy semmi kedvem nincs dolgozni! Mit szólnál hozzá, ha inkább játszanánk? Úgyis jól elment az idő! Na, tetszik az ötlet?
- Választhatok? - kérdezte.
- Hát persze! Azt hozol a polcról, amit csak akarsz.
Tami töprengve nézelődött, sehogy sem tudott dönteni.
- Most jut eszembe, hoztam új Kérdezz-Felelek kártyákat. - szólalt meg Csilla néni. - Van kedved kipróbálni.
- Lehetek a kérdező? - ragyogott fel Tami szeme. Ezt nagyon szerette.
- Épp kérni akartalak rá!
Húzott egyet a pakliból, egy fogalmat, mert az jó nehéz és elkezdte olvasni. Minden egyes meghatározás után Csilla nénire nézett, vajon tudja-e már a megoldást. De Csilla néni csak a homlokát ráncolta, vagy az arcára tette a mutatóujját, és erősen gondolkodott. Olyan mókás volt! Tami egyre jobban élvezte. és közben észre sem vette, hogy a makrancos betűk most nem is olyan makrancosak, hogy szinte azonnal felismeri őket, hogy magától jön rá, ha hibázik és figyelmeztetés nélkül újra nekirugaszkodik egy-egy bonyolultabb kifejezésnek.
Lassan felszáradnak a könnyek, eltűnik arcáról minden ború, elégedett belső mosollyal szemléli, ahogy Csilla néni erősen töri a fejét. Jókedve szétárad, a bánat nem is létezett, csak kuncog, cikog, mert már a tizenkettedik meghatározásnál tart, és Csilla néni még mindig nem tudja, még mindig nem jött rá, hogy a fogalom, amit ki kell találnia: BOLDOGSÁG.
Csilla néni mosolyogva nézi Tamit, az ajkai némán mozognak.
„Kívánom, hogy mindig ragyogjon rád a Nap kicsi Tami! Találd meg magadnak azt a fiút, akiből soha nem kell majd kiszeretned!”
 
 

2009. február 22. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.