Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Égi menyasszony

2012.01.12
Három szál fehér liliomból köttetem a csokrot, fehér díszítéssel, fehér szalagokkal, az én kis "soha nem lett menyasszony" keresztlányomnak.
A polcról elveszek egy fehér üvegmécsest, fizetek és indulok.
A forgalom lassú, ilyenkor vasárnap délután mindenki megy valamerre. Kiérve a városból rálépek a gázra, nyolcvan kilométer az út. Jó lenne még a szép napsütésben a temetőhöz érni. 
Így határoztam. Magam megyek, most, és nem az ünnepekkor, amikor mindenki ott nyüzsög. Nem szeretem magam körül a sok gyászolót. Én nem gyászolok már, csak visszagondolok. Az idő kisimítja a gyötrelmeket, és emlékezéssé szelídíti.
Az út rossz, kerülgetem a kátyúkat, rándítom a kormányt, kacsázok.
Hátulról bekúszik egy gurgulázó kacagás elnyúló emlékfoszlánya. Dundi mosolyú kérdés vágódik felém:
‑ Keresztanyu, berúgtál? ‑ hangzik a tízévesek cinizmusával.
‑ Csak a gödröket kerülgetem!
Fényesedik a kép.
‑ Csatolod be azonnal magad! ‑ hallom magam a távolból, végtelen vakításból, és érzem, hogy forró arcomra hátulról, mint jeges fuvallat, puszi simul.
A váratlan és éles epizód akaratlanul elcsavarja a fejem, s a hátsó ülésre pillantok. De nem ül ott senki. Az út ugyanaz, a kátyúk sem változtak, csak épp Gigi helyén a csokor virág ül.
Rátaposok a fékre és megállok, valami ostoba deja vu játszik velem. Letörlöm a verejtéket az arcomról, hátradőlök az ülésen, mélyeket lélegzem.
Újra közelegnek a fátyolos foszlányok, cafatosra tépetten, jóval későbbiek, kavarogva beborítanak.
‑ Gigi rákos. ‑ dübörög a fülembe Ági kétségbeesett hangja. ‑ Tüdőrákja van.
‑ Az orvosok hülyék! Ne higgy nekik! ‑ üvöltöm levegő után kapkodva. ‑ Egy tizenkilenc éves ember nem lehet rákos, ilyen nincs!
A ködképek eltáncolnak, a kezem bénult, arcom merev. Ki kéne szállni. Meg kéne mozdulni, de nem bírok, épp úgy, mint a kerti asztalnál az utolsó tavaszon
‑ Tegnap beszéltünk az orvossal. Mondtam, hogy az igazat akarom hallani.
Látom Ági elkínzott tekintetét, vonagló száját, de hiszem, hinni akarom, hogy csak az elmúlt hónapok gyűrtsége ül rajta.
‑ Azt mondta, két hónap. Esetleg négy.
Döbbenet ver tanyát, nem tudok vigasztalni. A szó megreked, szűkölve lélegzem.
‑ Tudod - mondja szárazan égő fájdalommal ‑ én mindig anyagias voltam. Mindig dolgoztam, többet akartam, hajtottam a családot, hajtottam a pénzt, örökké elégedetlenkedtem valamiért.
Nyelt egyet és folytatta.
‑ Amikor úgy éreztem, hogy minden olyan piszkosul nehéz, minden rossz, meg hogy én olyan szerencsétlen vagyok, akkor voltam boldog. Csak akkor én ezt nem tudtam. Azt hittem boldogtalan és nyomorult vagyok, és nem tudtam, hogy boldog ember vagyok! Hallod? ‑ hörgi ‑ Nem tudtam, hogy nem az a boldogság amit én kergetek! Mondd meg nekem, miért nem értettem meg ezt előbb?
Nem tudtam válaszolni.
Ülök a kocsiban. Remegek. Talán mégsem kellett volna egyedül útnak indulni. Jobb, ha kiteszem a vészvillogót, mert lehúzódni sincs erőm.
Bámulok ki a szélvédőn, az üvege kórházi ablakká változik. Az utolsó heteket Gigi géphez kötve éli, az anyja nem tágít, minden éjjel vele van. Ha nincs ágy, a székre ül, vagy egy szivacsot vet a kőre. Csont és bőr. A nővérek már meg sem kísérlik elmozdítani.
Hajnal volt, mikor az Úr hívón a kezét nyújtotta Gigi felé.
A család minden tagja ellenezte a nyitott koporsót, Ági nem engedett.
Állt a ravatalozóban, száraz, vörösre duzzadt szemét egy pillanatra sem vette le fehérbe bújtatott lányáról, és gügyögött hozzá.
Sokáig nem voltak könnyei.
Zöld színű rendőrautó áll be elém.
‑ Kicsit lejjebb kéne húzódnia ‑ kopog be az egyik férfi ‑, és ki kéne rakni a háromszöget is! ‑ Asszonyom rosszul van?
Zavarodottan köszönök, rázom a fejem, nem, nincs semmi baj. Összeszedem magam és indulok.
Igazgatom a faragott deszkával kerített, virággal borított síron a csokrom. A hozzátűzött kis kártyán néhány sor: „Miért sirattok? Hisz Isten arca volt, mely simogatón, hívón rám hajolt." A mécses lángja kicsit imbolyog, aztán magára talál.
Magam vagyok. Ez jó. Nem sürget és nem marasztal senki.
Gigivel vagyok. Ez már a negyedik halottak napi látogatásom. Az ember lassan beletörődik a megváltoztathatatlanba.
Csak Ági nem tudta még letenni a bánat ólomsúlyú keresztjét.
 
 

2009.10.26. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.