Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vasalt ingek árnyékában

2012.01.10
Már épp szedelőzködtem, hogy hazamenjek, mikor megcsörrent a telefon az asztalomon.
Kicsit tétováztam, ujjaimat nyitottam, zártam, aztán a kötelességtudatnak engedelmeskedve felemeltem a kagylót.
- Jetta vagyok! - szólt bele a titkárnő.- A főnök arra kér, menj be hozzá.
- Rendben.
Mindig feszengtem, ha be kellett mennem Dag Patterhez, sose tudtam, hogy viselkedjek vele. Szüleim régi jó ismerőse, közvetlenkedni sem akartam vele, de a hivatalos távolságtartás is nagyon zavart.
- Szeretném, ha a jövő héten te utaznál az Információs Szolgálat által szervezett négynapos közigazgatási konferenciára Mundichba. - tért rá a lényegre, miután hellyel kínált.
- Muszáj? - szaladt ki gondolkodás nélkül a számon.
- Mert mi a gond? - kérdezett vissza.
- Tulajdonképpen a négy nap. Nem szívesen vagyok távol a családtól, Aldo még nem olyan nagy, hogy ennyi ideig nélkülözzön.
- De nem is kicsi. Egy négyéves gyereknek ki kell bírnia néhány napot az anyja nélkül. A Földhivatalt Stefi Safrinn fogja képviselni.
- Úgy érzem, ezen a területen teljesen otthon vagyok - próbáltam hárítani.- Lehet, hogy hasznosabb lenne, ha valaki olyan menne, aki kevésbé felkészült nálam.
- Bocsáss meg, de ez most itt nem alku tárgya! A közigazgatási kommunikáció olyan terület, ami nem nélkülözheti a naprakészséget, és soha nem lehetünk eléggé felkészültek. - mondta érdes hangon. - Ti ketten vagytok a legalkalmasabbak, tehát téged és Safrinn-t jelöllek ki a feladatra. Huszonhatodikán indultok, addigra Jetta mindent elrendez az utazással kapcsolatban.
Mosolyogva rám nézett, köszönésképp biccentett egyet a fejével, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést.
Kiszédelegtem az ajtón, nem is emlékszem, hogy került a kezembe a táskám, meg a kabátom. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt az utazást.
- Barbara! - rezzentem meg a nevem hallatán a földszinti aulában. Stefi széles mozdulattal integetett, hogy várjam meg. Belém karolt, majd ugyanazzal a lendülettel haladt tovább, amivel utolért, csak most már engem is magával húzott.
- Úgy hallottam, hogy az Ingatlanrészleg képviseletében te jössz velem Mundichba a konferenciára.
- Igen! - húztam el a szám - Patter épp most közölte velem.
- Nem vagy valami lelkes! – állt meg egy pillanatra.
- Annak kéne lennem? –
Láttam, hogy meghökken.
- Ugyan, Barbi, mi van veled? Nem ismerek rád!
Amikor idekerültem, évekig Stefinél laktam társbérlőként. Tíz évvel volt idősebb nálam, de nekem ez fel sem tűnt, vitalitása, lendületessége vetekedett az enyémmel. Szerette a munkáját, s velem ellentétben, mindig képes volt elválasztani a magánszférájától. Meglehetősen intenzíven élt, imádott szórakozni, táncolni, és nem vetette meg a férfiakat sem. Jó néhány görbe estét csaptunk, együtt nyögve a másnapi fejfájást és gyomorégést, kárpótlásként kacagva kibeszéltük alkalmi partnereink előnyeit és hátrányait.
Egész addig, amíg Edi be nem robbant az életembe, és sürgősen gyűrűt nem húzott az ujjamra. Ennek most már öt éve.
- Megkomolyodtam – próbáltam egy sikertelen mosollyal elütni a dolgot.
- Látom. – szólt kicsit visszafogottabban. - Ha nem vigyázol, még meg is savanyodsz.
Darabig szótlanul mentünk, éreztem, hogy mondaná, amit gondol, de visszafogja magát. A bejáratnál adott két puszit.
- Majd hívlak! - Csak ennyit mondott és elviharzott a parkoló felé.
Utánanéztem. Senki meg nem mondta volna róla, hogy már jó ideje túl van a negyvenen. Formás, kisportolt, elegáns. Belesandítottam a bejárati üvegajtóba. Az öltözékemmel nincs is hiba, de ami alatta van…
Aldo utáni súlytöbbletemet nem igazán sikerült leadnom, a szülés után valahányszor el akartam menni Stefivel kondi-tornára, Edi határozottan tiltakozott, igazából nem tudom, hogy azért-e, mert Aldo-ra kellett volna vigyáznia, vagy azért-e, mert tényleg így tetszem neki. Azt hiszem, valahol a kettő között volt az igazság.
Később Stefi átkerült a földhivatali részlegbe. A barátságunk megmaradt, tartottuk a kapcsolatot, de egyre ritkábban találkoztunk. Edi nem volt hajlandó Stefi-szervezésű programokra járni, azt hajtogatta, hogy nem egyeztethető az életvitelünk, és az a normális, ha gyerekes család gyerekes családdal barátkozik. Stefi néha benézett, eljátszogatott Aldoval, beszélgettünk, de egyre kevesebb közös témát találtunk, és lassan formálissá vált a barátságunk.
Pedig rettenetesen hiányzott…
- Jól vagy? - rebbentette szét gondolataimat Stefi hangja.
- Persze! - néztem rá meglepetten. - Ne haragudj, észre sem vettem, hogy visszajöttél, valamit elfelejtettél?
- Igen! Úgy érzem, megbántottalak, és visszajöttem bocsánatot kérni.
- Nem bántottál meg - öleltem át meghatottan -, egyáltalán nem.
- Hazavigyelek? - kérdezte.
- Az óvodába megyek Aldo-ért.
- Akkor oda. Úgyis olyan régen láttam már. Utána meg beülhetnénk egy cukrászdába, beszélgethetnénk.
Valami kimondhatatlan jóleső érzés suhant át rajtam, a régi barátság egy meghitt sugara lopózott a szívembe. Cukrászda helyett végül Aldo kívánságára a „sokhintás játszótérre” mentünk, ez volt a kedvenc helye.
- Mekkorát változott, egész más lett - figyelte Stefi a visongva szaladgáló gyereket. Aztán mélyen a szemembe nézett. - Akárcsak az anyukája.
Pici szünet után megkérdezte.
- Boldog vagy? Ilyen életet képzeltél magadnak?
- Tudod, hogy mindig családot, gyereket szerettem volna.
- Nem ezt kérdeztem.
- Nem értelek - néztem rá zavarodottan.
- Dehogynem értesz. Tudom, hogy mit akartál. De leszámítva azt, hogy férjed van, gyereked van, teljes életet élsz?
Hallgattam, belemélyedtem hajdani vágyaim keresgéléseibe, megvalósulásaiba, és nem tudtam mit felelni.
- Voltatok mostanában társaságban? Mikor voltatok utoljára színházban, moziban? Mikor voltatok egyáltalán kettesben, egy vendéglőben, vagy bárhol? Létezik egyáltalán a munkátokon és Aldo-n kívül bármi más is?
Ráztam a fejem.
- Tudod, hogy Aldo még kicsi, és Edi nem szereti ha másra marad, meg Edi nem is kedveli a színházat, ő olyan otthonülő típus, vendéglőbe sem szoktunk járni, azt szereti, ha én főzök - hebegtem bizonytalanul -, és amúgy is Edi…
- Még mindig nem feleltél a kérdésemre! - szakított félbe szelíd határozottsággal Stefi.
Elhallgattam, vergődtem, mint egy fülön csípett hazudozó kisgyerek, aztán belekapaszkodtam a Stefi felől áramló őszinteségbe, mint egy kinyújtott kézbe.
- Nem! - mondtam csendesen. - Nem egészen így képzeltem.
 
 
 
Este végig kerestem az alkalmat, hogy szót ejtsek a konferenciáról, de semelyik pillanatot nem találtam alkalmasnak. Edi kedvenc kanapéján ülve bámulta kedvenc sportműsorát, én a WC-t tisztítottam, Aldo őrült módon rohangált körülötte, és kakaót követelt.
- Barbi! - hallottam türelmetlen hangját - Aldo-nak kakaó kell!
- Most nem érek rá! Légy szíves készíts neki!
- Sporthírek van! - kiabálta vissza, ami röviden annyit jelentett, hogy nem óhajt kakaót készíteni. Még foszlányokban eljutott a fülemig Aldo lerázása:
- Menj anyádhoz, ő majd készít neked kakaót!
Megmérgesedtem.
Gumikesztyűmet le sem húzva kivettem a kezéből a távszabályzót, és lenulláztam a hangot.
- Pedig jó lesz, ha gyakorlod egy kicsit Aldo kiszolgálását, mert én a jövő héten négynapos konferenciára utazom.
A távkapcsoló utáni kapkodásában először nem is értette, mit mondok, s mikor eljutott a tudatáig, hüledezve állt meg a keze a levegőben.
- Mit beszélsz?
- Dag Patter ma közölte velem, hogy engem és Stefit jelöli ki az Információs Szolgálata által szervezett négynapos konferenciára.
- Viccelsz?
- Vicces embernek ismered Pattert?
- És te elfogadtad?
- Mégis mi mást tehettem volna?
- Szó sem lehet róla! - szögezte le. - Nemet kellett volna mondanod!
- Viccelsz? Te talán nemet mondasz a főnöködnek, amikor téged jelöl kiküldetésre?
- Az más!
- Miért volna más?
- Patternak figyelembe kellett volna vennie, hogy egy kisgyerekes, férjes asszonyról van szó, akire szüksége van a családjának!
- Nem mondod! - háborodtam fel. - Mióta szociális intézmény manapság egy munkahely? Nálatok talán tekintetbe veszik az ilyesmit? Egyébként pedig megpróbáltam erre apellálni.
- És?
- Patter nem fogadta el. Szerinte ezt meg kell tudnom oldani. És tudod mit? Igazat adok neki!
- Éljen a frankó főnök! - szerezte vissza a távszabályzót a kezemből. - A beosztottjai imádják és csodálják! Azzal bezzeg a kutya sem törődik, hogy mi lesz az otthon hagyott férjjel és gyerekkel!
- Ki szolgálja ki őket, mos, vasal, takarít ugye? - fejeztem be az elharapott gondolatot. - Sejthettem volna, hogy innen fúj a szél!
Lényegre tapintottam, és ez még jobban feldühítette.
- Erről szól a család, nem?
- Nem! Arról szól, hogy együtt! De nem arról, hogy az egyik dirigál, a másik meg szolgál!
Felpattant, lekapcsolta a tévét, vette a kabátját, és bevágta maga után az ajtót.
Míg Aldo-nak vacsorát készítettem, azon tűnődtem, hová lett az én régi Edi-m? Aki minden ok nélkül virággal kedveskedett, táncolni vitt, szép szavakat suttogott a fülembe, és reggelente az ágyba hozta a kávét? Ugyanaz az ember lenne, akiért képes voltam átsírni az éjszakát, mert kényszerleszállás miatt egy nappal később ért haza a repülőgéppel, s aki kétségbeesve tördelte kezeit a szülőszoba előtt? Ki ez, akivel most egy fedél alatt lakom? Társam, szeretőm, eltartóm? S kije vagyok én? Cselédje, vágyai kielégítője? Mit érzek iránta? S vajon mit érez ő irántam? Szerelmet, vagy csak szeretetet, vagy még azt sem?
Éjfél felé ért haza, hízelegve mellém bújt, ő kiszellőztette magát, én viszont még mindig sértett voltam.
- Hagyj! - utasítottam el. - Fáradt vagyok.
Pár nappal később megpróbálkozott még egyszer rávenni, hogy beszéljek Patter-ral, de nem voltam hajlandó.
- Értsd meg! – érveltem - Ha ezt most visszautasítom, a legközelebbi létszámleépítésnél én leszek az első, akit elbocsát. Egyébként meg – néztem határozottan a szemébe - ennyi kikapcsolódás a családi robotból nekem is jár.
- Robotnak érzed?
- Igen. Így igen. Soha sehova nem járunk, a régi baráti kapcsolatokat mind felszámoltad, és még nyaralni is apartmanba viszel. Amíg te a strandon sütteted a hasad, napozol, addig én főzök. Ezer éve nem láttam egy jó mozifilmet!
- Sosem mondtad, hogy moziba vágysz!
- Miért kell azt mondani? Elfelejtetted, hogy mennyire imádtam a jó filmeket? Születésnapomra is kenyérsütőt vásároltál, pedig egy kellemes vacsorának egy zenés kisvendéglőben százszor jobban örültem volna.
- Ne kezdjük!
- Már be is fejeztem! Utazom és kész!
Nem tudott mit tenni, tudomásul vette, de mindennap odabökött egy epés megjegyzést.
Mégis, igyekeztem mindent rendben otthon. Főztem is, vásároltam is, tele a hűtő. Indulás előtti este a vasalóállványt a nappaliban állítottam fel, így fél szemmel a tévét is figyelni tudtam. Edi valamilyen szinten még mindig játszotta a sértődöttet, bár ez már csak gyerekes duzzogás volt az első kirohanásához képest. Tüntetően félrevonult Aldo-val, később megfürdette, lefektette, el is aludt mellette.
Az utolsó ing zsebénél a vasaló elakadt. Szétsimogattam a benne talált, kicsit megviselt papírlapot. Két mozijegy volt, szombati dátummal.
- No szép! - dünnyögtem magamban, mikor megértettem az összefüggést. - Szóval, ha kötélnek állok, elvitt volna moziba.
Mikor végeztem, elővettem a bőröndöt, belepakoltam az asztalról az előre odakészített ruhákat, és én is aludni mentem.
Nem keltettem fel Edi-t.
 
 
 
Sütött a nap, ugyan még hűs volt a levegő, de sejteni lehetett a délutáni meleget. Stefivel úgy beszéltük meg, hogy a pályaudvar keleti oldalbejáratánál találkozunk. Én értem oda előbb, nézegettem mindenfele, és már kezdtem kétségbe vonni, hogy ezt a helyet beszéltük meg a találkozásra, mikor végre az egyik taxiból Stefi szállt ki. A szokásos lendületével kapta fel félvállas, kisméretű utazótáskáját, és megrökönyödve nézett az én hatalmas, kerekes bőröndömre.
- Hát te mi az ördögöt cipelsz ebben?
- Mit, hát a ruháimat - dohogtam zavartan.
- Nem a világ végére megyünk, és csak négy napra! - cikogott, és annyi szeretettel nézett rám, hogy az én szám is felfelé húzódott. Tényleg murisan nézhettem ki, ahogy kattogva-zörögve húztam magam után a bőröndöt.
- Te meg a másik véglet vagy - szekáltam -, meg sem tudom különböztetni, melyik a poggyászod és melyik a retikülöd.
- Miért, mit gondolsz, mekkora hely kell három topnak, meg néhány tangának? És vásárolni is lehet, ha a szükség úgy hozza.
Megkerestük az IC-n a helyünket, és mintha csak tegnap lett volna, hogy társbérlőként éltünk, kacarászva elbeszélgettük a közel négyórás utat. Olyan felszabadultnak éreztem magam, mint tíz évvel azelőtt. A Locisitus térre taxival mentünk, de a taxis be sem hajtott a térre, mert nem látott alkalmas parkolóhelyet, és a betorkolló utca végén kirakott bennünket.
- Az lesz a hotlel - mutatott előre Stefi egy sokemeletes csupa üveg épületre, és már indult is. A bejárat előtt egy metálszürke Volkswagen-be két férfi készült beszállni, de mikor megpillantottak bennünket, megvárták, míg odaérünk.
- Önök is a konferenciára jöttek? - kérdezte az idősebb, őszes hajú, körszakállas.
- Igen! - válaszolt Stefi.
Kezet nyújtottak, bemutatkoztak, de nem igazán bírtam megjegyezni egyikük nevét sem.
- Azt javasolnám, hogy a bőröndjeiket hagyják a recepción, és mihamarabb induljunk, mert már mindenki elment ebédelni. Bejelentkezni ráérnek ebéd után is. - Aztán mosolyogva hozzátette: - Még a végén nem hagynak nekünk semmit!
Összenéztünk Stefivel, a programban ugyan nem szerepelt az érkezés napján ebéd, de hát ha van, annál jobb! Az osztályon felüli étterem tele volt vendégekkel, néhányan már be is fejezték az étkezést. A pincér rendbe tette az egyik megüresedett asztalt és perceken belül felszolgálta az ételt. Az idősebb férfi elsősorban a városra volt kíváncsi, ahonnan érkeztünk. Mindent tudni szeretett volna a Radoslear-ról, mentegetőzve mondta, hogy szenvedélyesen gyűjti az információkat azokról a helyekről, ahol még sosem járt. Fiatalabb, zömök barátját viszont inkább személyünk érdekelte.
- Önök melyik intézménytől jöttek? – szegezte nekem a kérdését.
- A Regionális Közigazgatási Hivataltól - nyeltem le a falatot.
Meglepve nézett.
- Netán ott üzemorvos?
Most az én kezemben állt meg a villa.
- Nem. Az Ingatlanügyi Osztály főelőadója vagyok.
- Nem értem - bizonytalankodott -, ez valami újfajta kapcsolódás?
- Mihez? - értetlenkedtem.
- Hát az orvosi konferenciához.
- Mi a közigazgatási konferenciára jöttünk - kapcsolódott be a beszélgetésbe Stefi.
- Elnézést - jött zavarba a szakállas - akkor én hibáztam. Meg sem fordult a fejemben, hogy más konferenciára is érkezhetnek vendégek, nem csak az orvosira.
Stefi elnevette magát.
- Csodálkoztam is, mert a programunkban nem volt feltüntetve a mai ebéd.
- Akkor ez az ebéd nekünk nem is járna - szaladt ki a számon, és éreztem, hogy pirosodik az arcom.
- Ugyan, ne foglalkozzon vele! - mosolygott a fiatal - Nem mindenki jött el ebédelni.
- Nem, nem! - tettem le az evőeszközt, hirtelen elment minden étvágyam. - Én ezt mindenképpen szeretném kifizetni.
- Szó sem lehet róla! - lépett közbe határozottan az idősebb - Az én saram, engedjék meg, hogy én hozzam rendbe!
Stefit közel nem zavarta annyira a dolog, mint engem, a visszaúton vidáman fecsegett, míg én hallgatagon ültem.
A recepciónál a közeli viszontlátás jegyében a két orvos elköszönt, mi meg körbenéztünk és elbámultunk, micsoda elsőrangú hotelben szállásolnak el bennünket.
- Szabad kérnem a nevüket? - mosolygott a recepciós.
- Stefi Safrinn és Barbara Fesstanti - válaszolt Stefi.
A portás némi keresgélés után zavartan nézett ki a számítógép monitora mögül.
- Melyik városból is érkeztek? kérdezte bizonytalanul. Nem találom a nevüket.
- Radoslear
- Ebből a városból nincs regisztrált jelentkező - állapította meg.
- Ez érdekes csodálkozott Stefi -, pedig minden visszaigazolást megkaptunk a Közigazgatási Információs Szolgálattól.
- A közigazgatási konferenciára érkezők a szemben lévő hotelban kapnak elhelyezést. Itt az orvosi konferencia tagjai vannak elszállásolva - világosított fel a recepciós most már megkönnyebbült mosollyal, hogy nem nála történt regisztrációs hiba.
Elképedten szédelegtünk ki az ajtón, s a lépcső aljához érve Stefiből kirobbant a nevetés.
- Csodálkoztam is, hogy milyen puccos helyre kerültünk, nem szokása ez a hivatalnak!
- Talán ha megnéztük, és egyeztettük volna a pontos címet a helyszínnel, nem estünk volna ebbe a hibába - oldódtam fel most már én is egy kicsit. - Végtére is mi a foglalkozásunk?
Stefi újabb hahotát prüszkölt ki magából.
- Adatok? Egyeztetés? - ironizált - A Földhivatalnál? Nem mondod!
- Patter részéről telitalálat volt, hogy bennünket küldött. ragadt át rám is most már Stefi vidámsága. Valóban ránk fér a kommunikációs ismeretek bővítése.
Idétlen kamaszkén vihogva átmentünk a szemközti hotelba, itt már minden rendben volt a város és a nevünk körül, igaz fele olyan színvonalas nem volt a szálloda, mint a másik. Ki sem csomagoltunk, sietve indultunk a Kongresszusi Központba a két órára kitűzött kezdőprogramra, útközben párszor még kirobbant belőlünk a nevetés.
Hat óra körül járt az idő, mikor az előadások végeztével némi ásítást elnyomva, elgémberedett tagjainkat nyújtóztatva kisodródtunk a tömeggel az utcára.
- Szép napot a hölgyeknek! - köszöntek ránk újdonsült ismerőseink. Önök is befejezték mára? Mert mi igen.
- Ha már a véletlen megint így összehozott bennünket - tréfálkozott Stefi -, akkor tegeződjünk. Mert ez már biztos nem véletlen.
- Nagyon szívesen! - állt rá rögtön az idősebb.
- És még egy apróság. Nagyon szégyellem, tudom, egyszer már bemutatkoztunk, de őszintén megvallom nem emlékszem a nevetekre.
- Kölcsönös! - nevette el magát a fiatalabb. - Gregori Leporino vagyok, röviden Greg.
- Engem meg Cris-nek szólíthattok. Cristian Canuto a nevem.
Mi is érthetővé tettük a mienket, és megegyeztünk abban, hogy mind a négyünk egészségének jót fog tenni, ha sétálunk egy nagyot, és gyalog megyünk a szállodáig.
Stefi elmesélte a recepciós kalandunkat, jó humorú kísérőink megtoldották a történteket egy-két mókás variációval.
A járda csak egy ideig volt olyan széles, hogy jóízű nevetgéléssel egymás mellett haladjunk, utána Cris Stefi mellé csapódott, én meg Greg oldalán maradtam. Érdekes volt beszélgetni vele, témaként egyáltalán nem hozakodott elő a szakmájával, mint általában a legtöbb ember. Hamar kiderült, hogy sok közös érdeklődési területünk van, és a kortárs irodalom terén is egyezik a véleményünk, hasonló az ízlésünk. Beszélgetés közben gyakran felejtette rajtam a szemét, és éreztem, hogy Greg átható pillantásai sokkal többről szólnak, mint egy sima beszélgető partner irányába tanúsított figyelem, de érdekes módon nem zavart. Nem éreztem tolakodónak, kedves és szimpatikus volt. Mikor a szállodához értünk kezet csókolt. Ettől viszont nevethetnékem támadt, de ügyesen elfojtottam.
A hotelszobába érve Stefi rögtön lefoglalta a fürdőt, én meg végigdőltem az ágyon, végtelenül fáradtnak éreztem magam. Tegnap este későn feküdtem, ma hajnalban keltem, elég volt letennem a fejem elaludtam. Már sötét volt, mikor felébredtem, valószínűleg az ajtózár kattanására, résnyire nyitott szemhéjam alól Stefit láttam belépni, üdén, vidáman.
- Felébredtél? - kérdezte, mikor észrevette, hogy figyelem. - Jól elaludtál, felhoztam a vacsorádat.
- Kösz, rendes vagy. Hová készülsz? - céloztam öltözékére.
- Sétálni Cris-szel. Egy kardigánért jöttem fel, mert hűvösödik. Jó kis társaság van lent a téren, nincs kedved csatlakozni?
- Nem igazán.
- Van itt nem messze egy éjszakai mulató, hamarosan kinyit, azt mondják jó a zene és remek a táncparkett. Sétálás után odamegyünk, Cris meghívott téged is.
- Ugyan, ne bohóckodj!
- Nem bohóckodok - nézett rám komolyan. - Greg egészen el van szontyolodva, hogy nem jöttél le.
- Stefi!kiáltottam rá, hogy hallgasson el.
- Stefi, Stefi! - utánzott. - Miért, összedől a világ, ha eljössz velünk egy zenés szórakozóhelyre? Melyik jogszabály írja elő, hogy férjes asszonyoknak tilos táncolni? Mikor táncoltál utoljára? Az esküvődön?
- Lehet.- kutattam az emlékeim között. - Lehet, hogy az esküvőmön.
- No jó! - enyhült meg Stefi. Nem piszkállak.
Eltűnődtem. Tényleg. Hát mi rossz van abban, ha elmegyek velük? Az idejét sem tudom mikor táncoltam utoljára, pedig valamikor nem volt olyan hétvége, hogy Stefivel el ne mentünk volna valahová. Úgyis terveztem erre a pár napra egy kis igazi kikapcsolódást. Egy kis „nem gondolok a férjemre” programot. Itt a lehetőség, ne éljek vele? Ráadásul Greg tényleg nagyon szimpatikus, a jelek szerint én is neki. Táncolunk, beszélgetünk, nevetgélünk.
- Tudod mit? szóltam Stefi után, még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
- Mit? lépett vissza.
- Megyek veled! Rendbe teszem magam, megvársz?
- Meg, de nem itt, hanem lent. Elmondom Greg-nek, addig is hadd örüljön. Mennyi idő kell, hogy elkészülj?
- Zuhannyal, sminkkel együtt egy negyed óra. Megfelel? - pattantam fel az ágyról.
- Meg hát! nevetgélt. - Várunk!
Dobott felém két-három puszit és kacarászva elszáguldott.
Elszántan indultam a fürdő fele, és feltoluló kérdéseimre felelgettem.
Én most flörtölni indulok? Igen!
Szabad ilyet? Még nem flörtöltem senkivel.
Miért ne próbálnám ki, miért hagynám futni a lehetőséget? Éljünk a mának!
És ha lesz belőle egy egyéjszakás kaland? Hát akkor lesz belőle! Ideje megtapasztalni, hogy nem csak Edi létezik a világon.
Élveztem a testemen végigcsorgó vizet, és biztosítottam magam arról, hogy nekem ez jár.
A törölközővel jól megdörzsöltem a hajam, hogy hamarabb száradjon, aztán magam köré tekertem, és mivel még nem csomagoltam ki, a bőröndhöz léptem ruhát keresni.
Felnyitottam a tetejét és hüledezve szedegettem ki belőle a holmikat. Döbbenten bámultam a bőröndöt és tartalmát, gondolatok, emlékképek cikáztak az agyamban. Csak álltam ledermedve nem tudom meddig, bizonyára sokáig, mert egyszer csak Stefi reklamáló hangjára riadtam.
- Hol maradsz már ennyi ideig?
A bőröndömre és az ágyra kipakolt holmikra mutattam.
A látványtól megszeppenve lépett közelebb, és ölelte át a vállamat
- Mik ezek? - bámult rájuk.
- Nem látod? Vasalt férfiingek, vasalt gyereknadrágok férfi atléták és gyerek pólók.
- Normális vagy? Miért hoztál el ilyesmiket? És hol vannak a ruháid?
Először idétlen nevetéshez hasonló hangok törtek ki belőlem, ami aztán hisztériás hahotázásba torkollott.
- Hát nem érted? - csukladozott a hangom - Tegnap este fáradt figyelmetlenségemben nem a saját ruháimat raktam a bőröndbe, hanem azokat, amiket Edi és Aldo számára kivasaltam. Az enyéim mind otthon maradtak a nappali asztalán. Nincs mit felvennem!
Eleredtek a könnyeim, rázott a zokogás.
- Érted? Nincs mit felvennem, mindenemet otthon hagytam!
- Semmi baj, nyugodj meg! -vigasztalt Stefi - Találunk valami megoldást.
Csak a fejemet ráztam és nem csitult a sírás.
- Mindenemet otthon hagytam! A ruháimat, az eszemet, a szívemet, az egész ostobán szervezett életemet! Mert otthon kellett hagynom! - bőgtem tovább. - Érted ezt?
- Hát persze! Fáradt voltál. Tévedés történt. Bárkivel előfordul.
- Nem! - néztem rá könnyes szemmel. - Azt hiszem nem történt tévedés.
Stefi vállára borultam, lassan elapadtak a könnyeim, megnyugodtam.
- Menj csak - mozdultam meg egy idő múlva -, ne várasd meg Cris-t. Mondd meg, hogy sajnálom…
Hallottam az ajtózár halk kattanását.
Belebújtam Edi egyik vasalt ingébe, beleszippantottam Aldo illatos pólójába. Valahol a lelkem mélyén már tegnap este gondoskodtam arról, hogy ne kövessek el ostobaságot.
Valami végtelen nyugalom és békesség költözött belém.
 
 
 

2009.08.10. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.