Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Köd mögött a hallgatás

2012.01.13
 
Egykedvűen ülök a padon, szemben velem az ablak sötét felülete visszatükrözi elgyötört képemet.
Az utolsó vonat könnyedén gyorsulva húz ki a pályaudvarról, elszállingóznak az emberek, a taxis csalódottan, utas nélkül hajt el. A pénztáros behúzza a jegykiadó függönyét, hallom, ahogy fordul a kulcs a zárban, s tompa puffanással csapódik a személyzeti ajtó.
Szorongató csend uralkodik el, melyet csak a kávé és italautomata búgása old fel időnként. A mennyezeti világítás pár perc múlva kikapcsol, az ajtó fölötti őrlámpa kísértetiesen elnyújtja a tárgyak árnyékát. Összekulcsolt kezemet két térdem közé szorítom, ráhajtom a fejemet, és várok. Elbóbiskolhattam, mert a biztonsági őr hangjára riadok fel.
- Hagyja el kérem a várótermet, zárjuk az épületet!
A köpcös kopasz van szolgálatban, megkönnyebbülök. Engedelmesen felállok, s miközben lámpájával végigpásztázza a szomszédos helységeket, bepréselem magam a két automata közé. Sosem kapcsol villanyt, hogy alaposan körülnézzen, s gyakran volt olyan érzésem, mintha lámpájával nem is akarna az automaták felé világítani. Nem akar észrevenni.
A távozását követő üresség elcsitítja kalimpáló szívemet, kibújok a két gép szorításából és visszabotorkálok a padhoz. Szakadozott szimatszatyromat a fejem alá igazgatom, de mielőtt fáradt sóhajjal elnyúlnék, meghúzom a pálinkásüvegemet, hogy ne érezzem rám telepedő nyomorúságomat.
Egy újabb napot tudhatok a hátam mögött. Egy újabb hideg éjszakát vészelhetek át itt.
 
 
 
- Nahát, hogy ezek a mocskos csövesek mindenhová beveszik magukat! – hasít egy rikácsoló hang a fülembe. - A tisztességes ember már sehová sem tud lépni anélkül, hogy beléjük ne botlana! Hát nem járnak erre éjszaka a rendészek?
Nehezen jövök rá, hol is vagyok, az oldalamat kegyetlenül nyomja valami, s ahogy megmozdulok, milliónyi apró tűszúrás jelezi lábam zsibbadását. Pillám rései között a tekintetem egy csíkos bundás kövér nő utálkozó arcára vetődik.
Hogy aludhattam el így?
A takarítóbrigád csörömpölésére mindig fel szoktam ébredni, most meg a hajnali vonattal utazók már itt várakoznak, és engem bámulnak. Jobb lesz úgy tenni, mintha aludnék, még mindig a kisebbik rossz hallgatni becsmérlő szavaikat, mint elgémberedett, zsibbadt lábbal imbolyogva kerülgetni őket, míg az ajtóhoz nem érek.
Rossz döntés volt. A puccos dáma másodperceken belül előkeríti a biztonsági őrt.
- Szedje a holmiját, és menjen innen! - kiált rám a köpcös kopasz, de abban a pillanatban már meg is ragadja a karomat, felránt, s a kijárat felé toloncol. Aztán halkan, a fogai között szűrve a szavakat sziszegi:
- Meg ne próbáljon többet idejönni! Nem fogom kockára tenni a munkámat. Sajnálom!
Egy enyhe lökéssel kienged a szorításából, s ez elég ahhoz, hogy zsibbadástól érzéketlen lábam ne engedelmeskedjen, és hasra vágódjak. Tenyerem felhorzsolódik, s megint az oldalamba nyilall egy tompa fájdalom. Feltápászkodom és megtapogatom. A pálinkás üvegem kandikál ki a belső hasítékból, az nyomhatott egész éjjel. Lecsavarom a kupakját, de már csak két-három csepp van benne. A fenébe. Este még majdnem félig volt, jól meghúzhattam, azért is aludtam el.
Vacogva indulok a Spiccbe, az a kocsma már hajnalban nyitva szokott lenni, kegyetlenül fázom, a januári jeges szél ellen nem igazán véd a kukából guberált szövetkabát.
Két culáger támasztja odabent a pultot, a fiatalabb kávét kavargat, a másik épp felhajt egy féldeci konyakot.
- Ismerős vagy nekem félszemű! - vigyorog rám az idősebb.- Áruld már el, hol láthattalak?
- Nem fog válaszolni - világosítja fel a pultos. - Senkivel nem beszél.
- Nem csak vak, néma is? - gúnyolódik tovább - Pedig megesküszöm rá, hogy ismerem valahonnan - bizonygatja a társának. - Régről.
Rendel még egy konyakot, és tovább fürkész.
- Megvan! - csap a combjára.- De akkor még nem voltál félszemű. Szerelő voltál a teherszállítóknál. A KFV-nél. Igen, igen már teljesen biztos vagyok benne, sofőr voltam, te meg szerelő. Eltaláltam?
Csendben végigmérem, nekem nem ismerős. Némán bólintok, aztán a poharam után nyúlok, amit a pultos közben elém rakott.
- Akkoriban még megvolt mind a két szemed - folytatja. Kajánul elvigyorodik. - Csak nem az asszony verte ki? Az volt mi? - röhög. - Aztán meg a szűröd is kitette, mi? Ahogy elnézlek. Nincs munkád se, mi?
Fogom a pálinkámat, és leülök az egyik asztalhoz. Már hozzászoktam a csúfondároskodáshoz, lepörög rólam. Egyszerűen nem szólok, és abbahagyják. Kitartó hallgatásom eredményeként a fickó legyint, fizet, aztán a társával együtt elmegy.
- Igazat mondott a Matyi? - kérdezi a pultos, miközben eltörölgeti a poharakat. - Tényleg ott dolgozott?
- Ott. - felelem rekedten.
- És a szeme? - kíváncsiskodik tovább.- Mi történt a szemével?
Leteszi a törlőruhát, pálinkát tölt, és kihozta az asztalhoz. Elém tolja, és várakozón néz rám. Egyszerű zsarolás. Ha felelek, enyém a pálinka.
- Munkahelyi baleset - győzi le akaratomat az ital utáni vágy. - Eltört a pajszer, és az egyik darabja a szememnek csapódott. Nem tudták megmenteni, ki kellett operálni.
- És? - várja a folytatást.
- Nincs és - nézek el a feje mellett. - Fél szemmel nem kellettem. Elbocsátottak. Megihatom? - bökök a kihozott pohárra, de már nyúlok is érte, meg sem várva a beleegyezést.
Kihasználva, hogy újabb fázós vendégek térnek be, elmegyek a mosdóba. Amennyire tudok, megmosakodom, tíz ujjal megfésülködöm. A vakotás tükör semmit nem szépít a valóságon, szemem alja karikás, fölötte a heg egészen bevörösödött, a szám mellett két mély, lefelé nyúló barázda, többnapos borosta, bevert orromból kiálló szőrszálak, megsárgult, hiányos fogak.
Még én is megijednék magamtól.
 
 
 
Tudom, hogy a vasúti váróban többet nem éjszakázhatom, de a szállóra sem vagyok hajlandó beköltözni, a múlt télen érzéketlen sorstársaim kifosztottak, mindenemet ellopták.
Kibattyogok a folyóparti ligeterdőbe. Még tavasszal az egyik bozótos közepét kiritkítottam, az ágvillákból sátorkúpot formáltam, befedtem a szeméttelepen talált ócska plédekkel és műanyag fóliával. Kívülről felfedezhetetlen volt, és a fagyok beálltáig itt tanyáztam.
Egész jó állapotban van, csak a fólia repedezett kicsit. Kiigazgatom, és arra gondolok, hogy ha szerzek rá még egy réteg fóliát, a földre raklapot, arra vastagon rongyokat rakok, akkor átvészelem még a hátralévő hideg időt valahogy.
Ha meg nem, hát nem.
Nincs számomra semmi szeretnivaló az életen, mégis működik bennem valami mélyről feltolakodó életösztön. Pedig hányszor reméltem, hogy egyszer magába szippant valamelyik jeges hajnal dermesztő lehelete, és nem kell többé fagyástól vizenyős, fekélyes lábaimmal rónom a várost egy kis melegért.
Dél körül indulok a melegedőbe, ha más nem is, de forró leves mindig van, és ilyenkor szoktam találkozni Lacóval, az egyetlen hajléktalannal, akit el tudok viselni, és aki a maga módján támogatni próbál.
-Hol éjszakáztál? - kérdezi köszönés helyett és letottyan mellém. Az egyik karéj kenyerét beletunkolja a levesbe, a másikat gondosan becsomagolja és elteszi. - Most is a vasútiban?
- Ott. - mondom halkan. - De vége, többet nem mehetek.
Nézem, hogy habzsolja az ételt, amit leöblít egy pohár vízzel, s a végén a kabátujjába megtörli a száját.
- Kaptam újabb újságokat - dől hátra kipirulva a széken.
Az újság egy házilag nyomtatott négy oldalból álló, ordenáré vicceket, bugyuta történeteket, karikatúrákat és némi reklámot tartalmazó lap. A méhtelepen, meg a tüzépen adódó alkalmi munkán kívül ez az egyetlen pénzkereseti lehetőségem. A kukázást eleinte elutasítottam, de később feladtam ezt az elvemet, mert rájöttem, hogy kincsesbánya.
Koldulni, lopni nem vagyok hajlandó.
- Neked van még?
- Nincs. Mindet eladtam. -
Leszámolom elé a járandóságát. Elismerően csettint.
-Ügyes vagy. Ki se néztem volna belőled, amilyen mulya vagy. Hogy csináltad?
- Mit?
- Hát hogy mindet eladtad.
- Tudom is én -vonom meg a vállam. - Valahogy látom, hogy melyik emberhez érdemes odamenni. A túl jól öltözöttek mindig elutasítanak, azokra már rá se nézek. Az egyszerű kinézetűek sokkal hamarabb adnak.
- És hol? - firtatja.
- A kórházi parkolóban, meg a temető parkolóban.
- Nem rossz! - vigyorog. - Akkor holnapra hozok neked is.
Szedelőzködik.
- Most megyek fát rakodni, ha akarsz, jöhetsz velem.
- Ma nem tudok. Ki kell javítanom a bungalómat. Majd holnap.
Arról mélyen hallgatok, hogy tegnapelőtt egy nő tíz újságot kért, és egy ötezrest nyomott érte a kezembe.
 
 
 
Nehezen ébredezek helyrehozott sátram alatt, pedig már javában világos van.
Későn tértem nyugovóra, még délután felfedeztem az egyik építkezési területen a törmelékes konténerek mellé kidobott üveggyapotot. Éjjel merészkedtem vissza, remélve, hogy nem fedezte fel és vitte el előlem valaki más. Nem voltak túl nagy darabok, mégis kétszer kellett fordulnom, mire el tudtam vinni. Takarókra is szert tettem, a szeretetszolgálat épületében a kapubejáró mellett egy nagy farekeszben ilyenkor mindig voltak durva pokrócok, ócska vatelines paplanok kirakva, hoztam el belőlük. Kabátokat is láttam a másik ládában, de olyan, amire nekem szükségem lett volna, nem volt. Amúgy elég sűrűn jártam ide ruhákért, és nagyon tudtam értékelni a missziónak azt a tapintatát, hogy úgy lehetett a holmikhoz hozzájutni, hogy se kérni, se megköszönni nem kellett.
Rosszabb éjszakára számítottam, este ragyogó csillagos volt az ég, amiből tudtam, hogy nagyon hideg lesz, de ezek szerint sikerült rendesen bevackolni magam.
Kicsit nyújtózkodom, kezemmel végigcsapkodom magam, hogy a vérkeringésem helyre jöjjön, és el tudjak indulni napi betevő pálinkámért. Az alkoholért, életem tönkretevőjéért, amely nélkül soha nem jutottam volna a hajléktalanok sorsára. Az alkoholért, amely nélkül létezni sem tudok, nem csak azért, mert melegít, mert megnyugtat, mert elzsibbaszt, hanem mert ha két napig nem jutok hozzá, epilepsziás rohamot kapok.
Épp lépnék ki a bozótosomból, mikor kutyaugatást hallok, s a következő pillanatban egy megdühödött utcagyőztes korcs mar bele a nadrágomba, morogva tépi, cibálja. Érzem tűhegyes fogait, de reménykedem, hogy a lábamra tekert rongyokon nem hatol át a harapása.
- Dixi! Dixi! - rohan a kutya gazdája, de az acsarkodó állat fittyet hány a hívó szóra, s csak a nyakára csatolt póráz segítségével tudja lerángatni rólam.
- Mutassa a lábát, nem lett semmi baja? - nyúl felém.
- Nem! - rántom el a lábam. - Menjen innen! Hagyjon békén!
- Bocsánat, bocsánat - hebegi a nő - én vagyok a hibás, nem szabadott volna levennem róla a pórázt!
Csak most néz rám.
- Maga az? - kerekedik el a szeme, és sátramra pillantva az arcára döbbenet ül. - Maga itt él?
Ekkor nézem meg én is jobban, és ismerek rá. A nő az, a parkolóból, aki a tíz újságot vette.
Sarkon fordulok, és sántikálva eliszkolok.
 
 
 
Lacó meghozta az ígért újságokat, ebéd után a kórházi parkoló felé veszem az irányt. A délutáni látogatás ideje a legszerencsésebb, ilyenkor tömve van a parkoló és elég sűrűn váltják egymást a látogatók. Biztos szemmel nézem ki azokat, akiket érdemes megkörnyékezni, és épp a zsebembe igyekszem gyömöszölni két újság árát, mikor megpillantom a kutyás nőt. Amilyen gyorsan tudok, behúzódok a legközelebbi hársfa mögé, nem akarom, hogy észrevegyen. Tekintetemmel követem, nem a főbejáraton megy be, hanem az oldalsón, tehát minden valószínűség szerint itt dolgozik. Azon gondolkodom, hogy nem jövök többet ide, megelégszem a temető parkolójával. Csak mikor még ott árultam, feleannyi újság sem kelt el, és ez eléggé zsebbevágó volt. Legtöbbször lemondtam az ételről, hogy a pálinkám meglegyen, illetve beértem a melegedőben osztott levessel.
Pár nap múlva, reggel megint kutyaugatásra leszek figyelmes. Kikandikálok a rejtekhelyemről, sejtésem beigazolódik, a nő és a kutyája közeledik az ösvényen, de most pórázon van az eb. A közeli rönkpadnál megáll, megsimogatja a kutyáját, beszél hozzá, közben többször is a bozótosom felé pillant, majd leül egy kicsit. Kutyája szemben vele, ugrásra készen, tekintetével követi gazdája minden mozdulatát.
Tudom, hogy a tiszafák miatt nem láthat, óvatosan közelebb hózódok, kíváncsian figyelem. Jó negyvenes lehet, formás, ápolt. Nem szép, arcát inkább a kedvesség teszi vonzóvá, s mikor a haját hátrasimítja, látom, hogy kajla a füle. Épp olyan, mint a feleségemnek volt. Kis ideig még maradnak, aztán továbbindulnak, már csak léptük csikorgása hallatszik, meg elégedett csaholás. Én is elindulok rejtekemből, s a pad mellé érve látom, hogy egy műanyag táskában ott hagyott valamit. Forgatom, félliteres kólásüvegben tea. Már épp utána akarok kiáltani, de inamba száll a bátorság. Fogom, szorítom a flakont, olyan jó meleg, bedugom a kabátom alá, hogy ott is melegítsen, aztán egy hirtelen elhatározással lecsavarom a kupakját.
Szétáramlik bennem, átjárja mindenem.
Megrémülök. Mi lesz, ha visszajön érte? Gyorsan zsebre vágom az üres műanyagot, és becélzom magam a Spicc felé.
A bejárat melletti sarokba húzódom, itt csak az láthat, aki kifelé menet még egyszer szétnéz, de ilyen nem sok akad. Néhány hozzám hasonló, törzsvendégnek számító alak üldögél benn, csak az ő munkanélküliségüket nem tetézi hajléktalanság. Ez már önmagában elég ok, hogy engem lenézzenek, hecceljenek, de hallgatásom, mint mindig, most is hatékony.
-Nem éhes? - kérdezi a pultos, miután amazok elmennek.
Megrázom a fejem, pedig nagyon éhes vagyok. Lacó holnapra ígért három üveg olcsó pálinkát, arra tartogatom a pénzem. Meg arra, hogy a kocsmában fogyasztott drága italt kifizethessem, mert hát ez az ára annak, hogy a meleg helyen zavartalanul üldögélhetek.
- Nem kell kifizetni - tapint rá gondolatomra a pultos -, tegnapról maradt szendvicsek, úgyis a kukába dobnám.
Egy papírtálcára tesz kettőt, és int, hogy menjek oda érte. Összefut a nyál a számban, s hiába küzdök az alamizsna elfogadása ellen, az éhség megtöri tartásomat, pillanatok alatt befalom az egészet.
- Mikor történt a balesete?- könyököl a pultra.
- Kilenc éve. - söpröm össze a morzsákat a markomba, s nyalom le azt is a tenyeremről.
- De ha üzemi balesete volt, miért bocsátották el?
- Nem azonnal bocsátottak el. Visszamentem dolgozni, de már nem szerelőként.
- Hanem? - kíváncsiskodik. Észre se veszem, és besétálok a csapdájába, agyam csak a gyomrommal foglalkozik.
- Amolyan lóti-futi ember lettem. Ahová éppen kellett valaki. Persze jóval kevesebb fizetésért.
- Azt is be lehet osztani.
- Be. De tele voltunk törlesztésekkel. Valahogy minden egyre nehezebben ment, pedig azelőtt én mindent előteremtettem, ami kellett. Elkezdtem játszani. Tudja. Játékgépen. Néha nyertem, legtöbbször veszítettem.
- De abbahagyta, nem?
- Abba. Megfenyegettek, és el kellett adni az autót, hogy a játéktartozást kifizethessük.
- Egy autó nem a világ.
- Nem. De hogy ne érezzem annyira lelki gyötrelmeimet, elkezdtem megint inni.
Elhallgatok. Az emlékek összeszorítanak, és pengeként hasítanak belém.
- Megint? - üti meg fülemet a kérdés.
- Ne faggasson! - térek magamhoz. - Mi köze az életemhez? Azt hiszi ad két szendvicset, és kiteregetem magának a múltamat?
Köszönés nélkül fordulok ki az ajtón.
Másnap reggel újra léptekre és csaholásra figyelek fel. Kajlafülű jön a kutyájával. Ismét üldögél egy kicsit a padon, aztán elsiet, otthagyva apró csomagját. Óvatosan belekíváncsiskodom, meleg tea és egy lekváros bukta van benne. Ezen eltűnődöm. Hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen, hogy kétszer egymás után is itt felejti az ennivalóját? Visszahúzódom, várom, hogy észreveszi és visszajön érte. De nem. A tea kihűl, a bukta megdermed. Dél körül megeszem.
Két nap múlva megint arra sétál, és legnagyobb csodálkozásomra megint nem viszi magával, amit hozott. Forró tea, kolbászos zsemlye. Nem sokat töprengek, azon melegében elfogyasztom, most már gyanítva, hogy nekem hagyta ott.
Gyakran jön. Nem mindennap, de ha jön, akkor reggel, mikor már világos van.
A menü mindig meleg tea, meg valami apróság. Már ismerek minden mozdulatot, leül, maga mellé teszi a kis batyut, körbenézeget, mintha várna valakit. Legjobban azt a mozdulatát szeretem, amikor rakoncátlan haját a füle mögé próbálja igazítani. Megsimogatja a kutyát, hogy ne nyugtalankodjon, aztán kis idő elteltével továbbsétál.
Igazából nem tudom mi fontosabb, az étel, vagy a vele összekapcsolt leskelődő szertartás. Egyhangú életem sivárságában egy rég elsüppedt érzés kezd éledezni: a várakozás. Reggeleim azzal telnek, hogy fülelem, hallom-e léptei zaját, vagy Dixi ugatását. Aztán a séták ritkulnak, majd teljesen elmaradnak. Nem tudom, mi történhetett, s mivel hagytam magamban felelevenedni a várakozás érzését, elkerülhetetlen a csalódás.
Egy meg sem született reménysugár porlad szét, és lassan visszasüppedek örömtelen hétköznapjaim szürkeségébe.
 
 
 
Az idő sokat enyhült, a kemény fagy megtört, de ez rajtam nem sokat segít, mert felváltotta a nedvesség, a köd, s ha a kemény hideg ellen tudtam is védekezni, a nyirok a csontomig hatol.
A kocsmáros faggatózása után jó ideig nem mentem a Spiccbe, a reggeli pálinkám biztosítva volt abból, amit Lacótól vettem, napközben a melegedőben barikádoztam el magam, esténként meg mindig más kocsmába ültem be. Hátránya annyi volt, hogy ismeretlenként folyton belém kötöttek, vagy elzavartak, mert büdösnek éreztek. Télen nehéz a tisztálkodást megoldani, nem jöhet szóba a folyó. Időnként belopakodtam valamelyik edzőterem zuhanyozójába, és átöltöztem a faládából beszerzett ruhákba. Aztán mikor a Matróz nevű kocsmában két sihedert felingerelt a hallgatásom, s emiatt az utcára kirángatva megrugdaltak, jobbnak láttam visszaoldalogni a Spiccbe.
Vigasztalan egyhangúsággal folynak össze a napok, s téblábol egyik a másik után, míg márciusig nem ér. Undok, esős idők járnak, ilyenkor nincs alkalmi munka, és újságozni sem tudok. Levesen élek, s ha néha sikerül bevinni valami talált fémet a méhtelepre, a pénzen étel helyett pálinkát veszek.
- Tíz perc múlva zárunk! - szól ki a pult mögül a kocsmáros, és rakodni kezd. A szomszédos asztaltól hamarosan elmegy három férfi, a dartsozó kamaszok is befejezik a játékot, csak nekem nem akarózik felállni. Odakint ömlik az eső, és én iszonyodva gondolok nedvességtől tocsogó bozótosomra.
- Nem maradna még egy kicsit nyitva? - kérdezem bátortalanul. - Legalább amíg eláll az eső.
- Nem áll ez el reggelig sem. - húzza félre a függönyt és kémlel ki.
- Legalább egy fél órát! - nézek rá esengve. - Hátha mégis eláll.
A férfi tűnődik, aztán elővesz egy üveg italt, két poharat, és leül velem szembe.
- Hány éves? - kérdezi, miközben tölt, nekem tele, magának félig.
- Miért kérdi?
- Kíváncsi vagyok, jól saccoltam-e?
- Mennyinek gondol?
- Hatvan körül - vizslat, és megemeli a poharát. Én egyszerre lehúzom az enyémet, érzem, hogy ez valami házi főzet, ugyancsak végigmarja a torkomat.
- Negyvenkilenc éves leszek hamarosan - teszem le krákogva kiürült poharamat. Elbámul.
- Nem gondoltam, hogy ekkorát tévedek - ismeri el. Újra tölt, de csak nekem.
- Egészségére!
Meleg jár át, kellemes zsibbadás.
- Mióta hajléktalan? - faggat, de most a hirtelen felöntött ital bódulatában nem zavar a kérdezősködése.
- Három éve.
- Mindenét eljátszotta?
- Nem. Annál egy kicsit bonyolultabb a dolog.
- Hogy értette legutóbb azt, hogy megint inni kezdett?
- Tudja, én csongrádi vagyok. A feleségem is az volt. Mikor összeházasodtunk, az ő szüleihez költöztünk, a nejem ragaszkodott hozzá, de én sehogy nem jöttem ki velük. Egyre többször maradtam el, és mentem a haverokkal inni, és kezdett szétzúzódni a családi életem. Akkor már a két lányom is megvolt, és mindig fogadkoztam, hogy abbahagyom, de a haverok mindig elcsábítottak. Egyszer aztán a feleségem közölte, hogy elválik, mert ez így nem élet. Én nem akartam, szerettem, és arra kértem, próbáljuk újra kezdeni az életünket, de ne itt, hanem valahol nagyon messze, ismeretlenben, ahol nincsenek ivócimborák, nincsenek szülők. Ha nehezen is, de belátta, hogy ez járható útja lehet házasságunk megmentésének. Így kerültünk ide.
-Tényleg jó messzire jöttek. Könnyen talált munkát? - kérdezi, s a poharamat ismét színig tölti itallal, de most nem nyúlok hozzá. Múltam medrében folyó emlékeimmel küszködöm.
- Könnyen. Meg az asszony is. Jó szerelő voltam, és megbecsültek, az igazán problémás teherautókat mindig rám bízták, és én élveztem a kihívásokat. Lakást vettünk, berendezkedtünk, persze ehhez rengeteg hitelt vettünk fel, de én bíztam magamban, hittem a jövőben, nem ittam, nem jártam sehova. A feleségem boldog volt, a lányok nyugodtak.
Sóhajtok.
- Túl szép volt minden. Hogy is hihettem el…
- Jött a baleset, ugye?
- Szörnyű volt. Kétségbeesve vergődtem, mi lesz velünk? A kórházi kezelések nagyon sokba kerültek, fél szemmel nem is láttam rendesen, és esztétikai műtétre is feleslegesen dobtuk ki a pénzt, mert nem sikerült. Borzalmas volt átélni, hogy nem lehetek többé szerelő, csak egy senki. Nagyon megéreztük a pénzbeli különbséget, éreztem, hogy megállíthatatlanul csúszunk lefelé, az én fizetésem még a törlesztéseket sem takarta be, és felőrölt, hogy nem vagyok ura a helyzetnek.
- Akkor kezdett játszani?
- Akkor. És újra az italhoz menekültem. Ha ittam, optimista voltam, reménykedő. El tudtam viselni azt, ami józanul elviselhetetlen volt. Lassan nem voltam ember, dühöngő őrültté váltam, pedig szerettem a családom, mégis tönkrevágtam mindent. Persze, hogy a munkahelyemről is elküldtek. Aztán a feleségem beadta a válókeresetet, hazaköltözött a szüleihez, engem itt hagyott a lakásban, éljek, ahogy tudok.
- Nem panaszkodhat, más asszony a lakást is elperelte volna.
- Tudom. De mivel nem tudtam miből fizetni a törlesztéseket, elárvereztek. Senkit nem érdekelt, hogy velem mi lesz, hogy az utcára kerülök. Eleinte szomszédok, ismerősök befogadtak, de egy idő után mindenütt csak nyűg voltam.
- Mondja, miért nem megy haza a szüleihez? Még kilábalhatna ebből a helyzetből. És lehet, hogy a felesége újra megbocsátana.
- Én oda szégyenszemre nem megyek vissza! - suttogom, és érzem, hogy nem tudom visszafojtani feltoluló könnyeimet. - A feleségem meghalt. Rákos lett és meghalt. És én még a temetésen sem voltam ott. Hogy mehetnék én oda vissza?
A kocsmáros nem szól, csendben hallgatja szipogásomat. Az ital után nyúlok, kiiszom, és szédelegve felállok.
- Azt hiszem elállt az eső. Jóéjszakát!
Kitántorgok, és imbolygó léptekkel hazabizonytalankodom.
 
 
 
Valamennyi felhőt szétfújta a szél, tiszta az ég, mintha soha esőt nem ismert volna. A Nap erőtlenül kapaszkodik egyre feljebb, állásából megállapítom, hogy alaposan elaludtam. Nem mintha számítana. A fejem iszonyatosan lüktet, és kegyetlenül szomjazom. Belebújok nedves cipőmbe, s indulok vizet szerezni, mert a pokolégést csak azzal lehet oltani. A rönkpad mellett elhaladva szörnyű fájdalom nyilall a bokámba, le kell ülnöm. Látatlanban is tudom, hogy felfakadt az egyik sebem.
Pillantásom megakad valami alaktalan sötétzöld tárgyon a lábam mellett. Egy övtáska, a csatjából egy darab ki van törve, emiatt hagyhatta el valaki. A cipzár simán nyílik, a nagyobbik rekeszben pénztárca, egy csomag papír zsebkendő, egy eléggé fura kulcs, golyóstoll, telefon. Izgatottság lesz úrrá rajtam. Micsoda kincsek! Remegő ujjakkal pattintom fel a bukszát, és nem hiszek a szememnek, egy csomó pénz van benne! Az apróval együtt több, mint hatvanezer forint. Egyszeriben kimelegszem. Tervezem, hogy a pénzt megtartom, a többit meg elviszem valahova jó messzire innen, és bedobom egy kukába. Visszatérek a bungalómhoz, hogy eldugjam a pénzt, nem fogom mindet magamnál tartani, mindig csak keveset, nehogy bárki is megneszeljen valamit. Kicipzárazom az elülső kis rekeszt is, de itt csak egy jogosítvány van, meg egy forgalmi. Milyen régen volt ilyesmi a kezemben! Na, nézzük, ki hagyta el. Egy nő. Vági Zsófia. Forgatom, bogarászom. Milyen idétlen képeket tudnak tenni az ilyen okmányokba! Alig lehet belőle kinézni valamit. Aztán végigvág rajtam a felismerés.
Hiszen ez Kajlafülű! Rázom a fejem. Ez lehetetlen, ilyesmit nem hagyhatott itt direkt, mint a teát! Persze, hogy nem, hisz nem is a padon volt, és törött a csatja. Egyértelmű, hogy elvesztette.
Egy pillanat alatt elpárolog minden illúzióm. Ezt itt mind vissza kell adni! Az utolsó fillérig.
Tusakodom.
Miért kéne? Ki tudja azt rajtam kívül, hogy nálam van? Miközben agyam lázasan gondolkodik, kezem reflexszerű mozdulatokkal pakol vissza mindent a helyére.
Léptek zaját hallom. Kajlafülű, azaz most már tudtam a nevét, Zsófi jön lassan, lépésről lépésre, tüzetesen vizsgálva maga előtt az utat. A pad környékét többször is bejárja, figyelem, ahogy egyre reménytelenebbül kutat, és arcára kiül az elkeseredés.
- Ezt keresi? - lépek az ösvényre, tisztes távolságból nyújtva felé a táskát.
Felkapja a fejét, és idegesen elneveti magát.
- Igen, igen! De jó, hogy megtalálta. Nem is hiszi, milyen hálás vagyok! - Zavartan köhécsel.
- A pad alatt volt. Máskor vigyázzon egy kicsit jobban a holmijára! - teszem le a padra, és indulok vissza hajlékom felé.
- Várjon! - szól utánam. - Szeretném, ha elfogadná ezt, én tényleg nagyon köszönöm, hogy visszaadta.
Megfordulok. Pénzt vesz elő a bukszájából.
- Eszébe ne jusson! - kiáltok. Riadtan pillant rám.
- De én tényleg…
- Kérdezhetek valamit? - vágok a szavába.
- Persze. - mondja bizonytalanul.
- Mikor errefelé sétáltatta a kutyáját, miért hagyta itt mindig a tízóraiját…nekem?
- Úgy gondoltam szüksége van rá. - mondja csendesen.
- És miből gondolta, hogy én találom meg, és nem valaki más?
- Bíztam benne.
- Szeretném, ha ezentúl nem hagyna itt semmit!
- Nem értem - bámul rám megszeppenve - rosszat tettem?
- Ó nem, csak összetévesztett a kutyájával.
- Ne haragudjon - hebegi -, én csak, én csak segíteni akartam.
- Mivel? - gúnyolódom. - A háromnaponta itt hagyott teájával?
- Mindig vártam, hogy egyszer előbújik, és el tudom mondani, hogy hova lehet fordulni…
 - Miért? - szakítom megint félbe. - Visszaadnák a szemem világát? Vagy a lakásomat? A családomat, a munkámat, az eljátszott becsületemet?
- Bocsásson meg - hajtja le a fejét -, én csak jót akartam, higgye el!
- Elhiszem, hogy jót akart - enyhülök meg. - Látszik magán, hogy jó. És mire megy vele? A maga jósága a világ ellenében annyi, mint egy csepp az óceánban!
- Mindig van segítség! - próbálkozik.
- Ne akarjon rajtam segíteni, úgysem tud! Ha tényleg segíteni akar - veszem kérőre a hangom -, akkor ne jöjjön többet ide. Úgy segít rajtam, ha nem segít rajtam!
- De…
- Ígérje meg! Kérem…,kérem!
- Rendben! - adja meg magát. - Köszönöm a táskát!
Sokáig nézek utána.
 
 
Rovom a várost, késő délután van, az újságokból szerzett pénzen mullpólyát vettem a patikában, meg jódot.
Leülök, hogy kötést cseréljek üszkösödő, fekélyes bokámon, zokszó nélkül tűrve az eleven húsba maró fájdalmat. Már tenyérnyi a seb, és a felülfertőzés csak idő kérdése.
Ezek a lábak nem vészelnek át még egy telet. Ezek a lábak nem visznek sehová, csak a semmibe. Ezer Zsófi-lélek se tudna segíteni, mert amit ők nyújtanak is csak alamizsna, érzelmi alamizsna. A szánalom a céltalanságot nem számolja fel.
A világ, amelyik kirekeszt, úgysem fogad vissza. Söpredéke vagyok.
Nincs hát szükségem a világra. Úgyis csak hallgat. Lapulva. Álnokul.
Köddel együtt ereszkedik rám a szürkület.
 
 
2009.12.08.

Átdolgozva: 2010. 03. 03.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.