Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elmerült emlék

2012.01.16
Túl korán érkeztem.
A rendelőintézet széles várójában csak a takarítónő serénykedik, határozott mozdulatokkal lendítve jobbra, balra a széles talpú felmosórudat. Dolgavégeztével egy emelettel feljebb vonul, a súrlódó zörgéssel záródó liftajtó fokozatosan takarja el testes alakját.
Várok.
A nedves kőre fertőtlenítő szagú némaság telepszik. A szeretetszolgálat által szervezett segítőcsapat informatikusaként hamarosan Indiába utazom, a szükséges védőoltások miatt jöttem. Egy ideig bámulom a falakra kiszegelt gyógyszer reklámokat, aztán a csendet kihasználva inkább gondolataimba mélyedek. Mélázásomat az érkező, bágyadt tekintetű asszisztens cipőkopogása szakítja meg, s érdeklődésemre szabadkozva mondja, hogy Székáts doktor késni fog, mert dugóba került, legyek türelemmel.
Visszasüppedek hát gondolataimba, de elmerülni mégsem tudok bennük, mert szokatlan, mégis a feledés homályából előtolakodva egyre ismerősebbnek tűnő neszek nyomulnak közéjük.
Kíváncsian fülelek, majd egy határozott, erőteljes mozdulattal megpördítem tolószékem kerekeit, és az ablakhoz gurulok, ügyesen úgy igazítva járgányomat, hogy kényelmesen kilássak.
Az „aha!” élménnyel együtt húzódik mosolyra a szám
Szemben iskola, hasonlatos az én hajdan volt iskolámhoz, az udvaráról a reggeli gyülekező zsivaja kúszik fel. Nyolc-tíz éves gyerekek dobják le táskájukat a sorakozóhelyükre és iramodnak el játszani. Hátul a kerítés mellett a lányok pertligumival ugrálóznak, a nagyobb fiúk teljes hévvel fociznak, a kisebbek meg egyszerűen csak rohangálnak, kerülgetve a hatalmas vadgesztenyefákat. Egy kisfiú válik ki a gyerekseregből és furcsán csámpázó lábakkal igyekszik a széles lépcsőfeljárón álló tanító nénihez az őt üldöző kislány elől.
Elérzékenyülten figyelem.
Szemem párafátyola mögül egyre tisztábban látom kibontakozni egykori saját magamat, ahogy valami futáshoz hasonlatos dolgot produkálva, bukdácsolva, térdemet összeszorítva, sarkaimat szétdobálva menekülök egy fekete hajú lányka elől.
Elkapom Viola néni kezét, hogy visszanyerjem elvesztett egyensúlyomat és a háta mögé bújva kajánul nevetek Fannira. A felbőszült lányzót nem riasztja vissza az élő bástyaként használt tanító néni, mögém kerül és ütlegelni kezd.
- Ezt azonnal hagyjátok abba! - ripakodik ránk Viola néni. - Még a végén engem is fellöktök!
- Bendus már megint nem hagy minket békén! - reklamál Fanni. - Folyton piszkál, hogy ügyetlenek vagyunk, meg hogy nem tudunk rendesen ugrálni!
- Hát nem is tudtok! - vetem felé incselkedve, aminek a következményeként Fanni ökle ismét lesújt. Felszisszenek, mert az ütés az előző nap beszerzett zúzódásomat éri, kibuggyanó könnyem láttán Fanni riadtan elszalad.
- Tessék, itt a komiszkodásod eredménye! - fejti le kezemet a derekáról Viola néni. - Hol fáj, mutasd! - és tenyerével óvatosan szétsimogatja hátam fájdalmát.
Testem szinte állandóan tele van kék, zöld, lila meg sárga foltokkal. Izomsorvadásom leginkább lábamat támadja, koordinálatlan mozdulataim miatt gyakran esek-kelek és megyek neki kemény tárgyaknak, amik csúnya zúzódásokat okoznak. Mégsem vagyok óvatos, sőt. Mindig teljes lendülettel vágtázom, mackósan előredőlve, kezeimmel kaszálva, mert lelassulva sokkal könnyebben vesztem el egyensúlyomat. A gyorsaság viszont tájékozódó képességemet csökkenti, emiatt valaminek mindig nekiszaladok.
- Ma mehetek foglalkozásra? - kérdezem hízelegve Viola nénit, miután szűnik a fájdalom, és szememmel meleg barna tekintetét keresem.
- Ma csak akkor, ha hiányzik valaki - cirógatja végig az arcomat -, ma nincs egy szabad percem sem. Majd holnap. Tudod, már sokszor megbeszéltük, neked hivatalosan csak a gyógytestenevelés jár.
Csalódottan húzom el a számat. Tudom, persze hogy tudom. Csak éppen eddigi rövid kis tíz évet számláló életemben megtapasztaltam, hogy mindent elérhetek egy kis törleszkedéssel, és mosolygással. Rendesen megtanultam a betegségemmel visszaélni, s abból a magam számára haszontalan előnyöket kovácsolni, ami anyánál és Marika néninél működik is, Viola néninél azonban nem.
Vele úgy ismerkedtem meg, hogy Marika néni januárban kézen fogott, és bevitt a foglalkoztató szobába.
- Viola néni - szól maga előtt tolva -, ez a kisfiú meg fog bukni matematikából, nem azért mert buta, hanem azért, mert lusta, és mindenre csak a vállát vonogatja. Semmit nem akar! Tudnál vele foglalkozni?
Viola néni kedvesen végignéz rajtam és befogad, csak úgy fű alatt, mert papírom a kognitív fejlesztés szükségességéről nincs.
Nagyon hamar megszeretem, és élvezek minden percet, amit kettesben tölthetek vele. Soha semminemű hízelkedésemre nem enged az előírt feladatokból, de jutalmul mindig játszik velem. Olyat, amilyet én akarok.
És én versenyfutást akarok játszani, lépcsőjárást meg szembekötőt. Ötször-hatszor is végigfutjuk a folyosót, kacsázok, bukdácsolok rossz kis lábaimmal, miközben mindenféle fortélyt eszelek ki, hogy nyerhessek. Mert azt nem szeretem, ha szándékosan lemarad. Aztán kifigyelem, hogy a nagyon magas sarkú cipőjében csak tipegve tud járni, és amikor az van a lábán, lépcsőjáró versenyre hívom. Akár ő győz, akár én, kacagás a vége. Szembekötősdire meg akkor kérem, ha a nyakán van a hosszú, vékony, gyönyörű narancs színű selyemsálja. Azzal köttetem be a szemem, élvezve anyagának sikamlós lágyságát, és a beleivódott gyümölcsös parfüm illatát.
Olyan szerelmes vagyok bele, amilyen szerelmes csak egy tízéves kisfiú lehet a tanító nénijébe.
Egyszer anya a szokottnál korábban érkezik értem.
Ragyogva vezetem körbe, és be akarom vonni a játékba, de azt mondja, hogy Viola nénivel szeretne beszélni. Engem kiküldenek az előszobába, ám egy óvatlan pillanatban visszasomfordálok, és elégedetten lapulok meg a szekrény sarokhoz közeli oldalában.
Látom anyán, hogy nagyon zavart, feszélyezett, a felkínált helyet sem fogadja el.
- Marika néni küldött Önhöz – kezdi anya - köszönöm, hogy foglalkozik Benedekkel, bár tudom, nem lenne rá köteles. Sok probléma van vele?
Viola néni mosolyogva a fejét rázza.
- Ami adódik, azt helyben megoldjuk. Viszont a tananyagban a lemaradása óriási, főleg matematikából, de hát ezt gondolom, tudja.
Anya némán bólint.
- Szeretném, ha végiggondolná azt a lehetőséget, amit Marika néni javasol, hogy Bendus ismételje meg ezt az évet.
Felkapom a fejem. Jól hallok? Miről van szó? Kicsit mintha elgyengülnének a lábaim, és szaporábban szedem a levegőt.
Mit akarnak?
- Még mindig használja az ujjait - folytatja Viola néni -, és a százas számkörben való jártassága sem mondható stabilnak, pedig már a tízezresben kellene mozognia.
- Igen, nekem is említette - kotor elő a táskájából egy zsebkendőt anya. - Sajnos én otthon képtelen vagyok nála bármit is elérni - fújja ki az orrát. - Bendus a napközis tanító néninek azt állítja, hogy ő otthon tanul velem, nekem meg azt mondja, hogy készült a napköziben, végül lecke nélkül megy iskolába.
- Mi sem egyszerűbb - néz kedvesen anyára Viola néni. - Előszedeti vele a könyveit, füzeteit és leellenőrzi, kész van-e a feladataival.
- Csak tudja - mentegetőzik anya -, én rendszerint későn érek haza, örülök, ha a főzést és mosást el tudom végezni lefekvésig.
- Akkor tegye meg ugyanezt az apuka.
- Nem élünk együtt, pár éve elváltunk.
- Sajnálom - néz együttérzőn anyára Viola néni. - De a gyerek akkor sem sorolódhat hátrább a házimunkánál. Főleg Bendus.
- Igaz - hagyja jóvá anya -, de addigra már ő is fáradt, csak nyűgösködik, kifogásokat keres, én meg sajnálom, és hagyom inkább játszani. Tegye azt, ami neki jó. Azt akarom, hogy érezze, mennyire szeretem, mennyire fontos nekem.
- És ezt az engedékenységével próbálja elérni? - kérdezi csendesen Viola néni. - Ne haragudjon, de miért gondolja, hogy csak akkor szereti a gyerekét, ha mindent elnéz, és mindent megenged neki? Itt az eredmény! Attól, hogy következetes, és elvárásai vannak vele szemben, még nem szereti kevésbé.
Érdekes, anyával egész másképp beszél, mint velem szokott. Nem is mindent értek, némelyik szó csak foszlányokban jut el a fülemig.
- Én megértem magát - folytatja még mindig szelíden Viola néni. - De gondoljon bele, ez most jó neki? Eszes, értelmes, ugyanakkor lusta és visszaél a helyzetével. Mi lesz vele, ha nem fogja elvégezni az iskolát? Mivel keresi majd a kenyerét, kétkezi munkás nem lehet, csak a tudás az, ami esélyt adhat neki az életben.
Anya a szemét törölgeti a zsebkendővel. Látom, hogy könnyezik és legszívesebben odarohannék hozzá, hogy átöleljem, de moccanni sem merek a búvóhelyemen.
- Gondolja, hogy eljutunk odáig?- szipog anya. - Én mindig mellette leszek. Szeretem.
- Igen, persze, hogyne - teszi simogatón anya karjára a kezét Viola néni. - Csak rosszul szereti. Neki meg kell tanulnia önálló életet élni. Ez a majomszeretet semmire nem jó, ha csak arra nem, hogy ellehetetlenítse a fiát. Nagyon szépen kérem, változtasson ezen, gondolja át, mi a jó a gyerekének, nevelje önállóságra, neveljen bele felelősségtudatot, legyen vele szigorúan következetes! Ez Bendus érdeke, és nem az, hogy mindent ráhagyjon! Ne a sajnálkozásával szeresse! Ezzel akaratlanul is csak a betegségtudatát erősíti!
Anya már nem tudja visszatartani a könnyeit. Kerekre tágult szemmel nézem, és rettenetesen szégyellem magam. Lusta és buta vagyok, és ez fáj anyának. Viola nénit sem értem, miért van bajára, hogy anya ennyire szeret engem? Mi a rossz abban?
- Sokszor, nagyon sokszor gondolok a betegségével kapcsoltban - anya itt kicsit elakad - mindenfélére. A legrosszabbra. Legyen neki nagyon, nagyon jó, amíg lehet.
Sokáig csendben, messze révedő tekintettel állnak egymással szemben. Fejemben lázasan kavarognak a felfoghatatlannak tűnő szavak, és egyre jobban haragszom Viola nénire.
Hogy lehet ilyen szívtelen? Miért akarja, hogy megbukjak? Miért ríkatja meg anyát?
Az időtlennek tűnő némaságot Viola néni töri meg.
- Mit tud Bendus a betegségéről? Szoktak beszélgetni róla?
- Egy keveset.
- Szóba került már, hogy a későbbiekben mi várhat rá?
- Hogy képzeli! - háborodik fel anya. - Még gyerek! Fel sem tudná fogni!
- Sok mindent fel tud fogni, ha a saját szintjén magyarázza el neki. Nem azt mondtam, hogy el kell riasztani.
- Én azzal biztatom, hogy hamarosan meg fog gyógyulni. - Dacos a hangja.
- A remény nagyon fontos - bólogat Viola néni. - Az orvostudomány napról napra fejlődik, én is hiszek a gyógyulásában. De a pillanatnyi tényállást sem szabad eltitkolni előle. Mit fog érezni, mikor derült égből villámcsapásként éri majd a rideg valóság? Hogy fogja neki megmagyarázni, miért nem beszélt arról, hogy tolószék vár rá?
Zihálva tátogok, nem értem, csak érzem a szavak mögött lapuló rettenetet, mázsás súlyként üli meg a mellemet, és minden égi szerelmem Viola néni iránt egy pillanat alatt izzó gyűlöletté válik. Azzal, hogy szenvedést okoz anyának, úgy érzem elárul, becsap engem, és ez iszonyatosan fáj. Két kezemmel ellököm magam a faltól, hogy lendületet kapjak, és elborult elmével rohanok neki.
- Nem igaz, hazudsz! - sikoltom, és akkorát taszítok rajta, hogy nekiesik a falnak. - Soha nem fogok tolószékbe kerülni, hallod? Soha! - Nekikeseredett dühvel rugdalom, karmolom, ahol érem, és eszelősen ismételgetem: - Utállak, utállak!
Látom meglepett tekintetét, szóra nyíló száját, arcán a körmöm nyomán kiserkent vért. Egyetlen mozdulatába kerülne, hogy kibillentsen egyensúlyomból, de nem tesz semmit, hagyja, hogy öklözzem, s tűri indulatom ocsmány, trágár szavait.
Anyám fejt le róla.
Valahogy hazatámolygunk, másnapra belázasodom, sokáig nem megyek iskolába.
Lassan, cseppenként dolgozom fel az eseményeket, és anya sem kerülheti meg sem a kényes kérdéseket, sem a valóságot. Az őszinteség kínkeserves, mégis felszabadító idejét éljük át.
- Ön Szabó Benedek, ugye? - rezzenek meg a vállamra nehezedő kéz érintésére.
- Igen!
- Székáts doktor úr megérkezett, várja önt! - mondja az asszisztens és kerekes székem fogantyúja után nyúl.
- Eszébe ne jusson! - csattan a hangom, de rögtön meg is bánom, s szelídebbre veszem.
- Teljesen önálló vagyok, meg tudom oldani. - Majd még hozzáteszem: - Azért köszönöm!
Előre, hátra billegetve a kerekeket kiügyeskedem magam a sarokból, és begurulok a rendelőbe. Az orvos jól ismert széles mosolyával fogad, kifaggat az utazásról is, aztán a fejem búbjától a lábam ujjáig megvizsgál.
- Minden rendben, változatlanul stabil az állapota, és ennek nagyon örülök! - mondja, miközben belenyomja karomba az injekciót. - Nyugodt szívvel engedem el erre az útra.
- Igen - helyeslek -, én is úgy érzem, hogy hatásosak az új gyógyszerek. És érdemes volt belevágni annakidején a génterápiába is. Rengeteget segített.
Míg a szokásos papírmunka befejezésére várok, engedem, hogy gondolataim visszazarándokoljanak emlékeim színterére.
Sokáig kerülöm Viola nénit, és nem járok a foglalkozásokra. A világért be nem ismert, daccal vegyes bűntudat munkálkodik bennem, és nem tudom, hogy kellene viselkednem. Mígnem az egyik szünetben szokásos lendületemmel robogok le a lépcsőn, s a fordulóban a rosszul bevett kanyar miatt felbukom, a kezemből a könyveim szanaszét repülnek, a fejemet beverem. Két ismerős kéz szedegeti össze a könyveimet, s ugyanez a két kéz segít felállnom is. Viola néni az. Fájdalomtól lüktető fejemet leszegve, összeszorított szájjal zavarodottan állok, és némán tűröm, hogy tenyerét az ütés helyére szorítsa, fel ne púposodjon. Szótlan gyengédségében egy leheletnyi haragot sem érzek, és ez még jobban feszélyez.
- Jó, hogy összefutottunk - szól barátságos hangon - szükségem lenne a segítségedre.
Még mindig a cipőm orrát nézem.
- Tudod, kaptam két pici kis aranyhörcsögöt, de sajnos nem értek a terrárium berendezéséhez, és nem is igazán érek rá. Igazából az lenne a jó, ha valaki a gondjukat viselné.
Hörcsögök után régóta sóvárgó lelkem ennek a csábításnak nem tud ellenállni.
Felemelem a fejem, pillantásom találkozik Viola néni meleg barna tekintetével.
- Úgy emlékszem, te nagyon sokat tudsz a hörcsögök gondozásáról.-
Csak a száját figyelem, ahogy mosolyogva, kedvesen beszél hozzám, és lassan felszabadul szívemben a mindig is ott szunnyadó, sarokba állított szeretetem iránta.
Szólni nem tudtok, csak bólintok.
Némán megyünk egymás mellett, egyszer csak a keze után nyúlok. A megkönnyebbülés mámora járja át megbocsátásra szomjazó, ujjongó lelkemet.
Soha nem hozzuk szóba azt a napot. Etetem a hörcsögöket, és megyek a foglalkozásokra.
Újra járom a negyedik osztályt. Viola néni szerető szigora még anyára is jó hatással van, így hármasban behozzuk a lemaradást. Lassan kezdem élvezni a tanulásért tanulást, és azt, hogy tudok.
Sajnos nem maradhatok ott. Állapotom rosszabbodása miatt anya úgy véli, jobb, ha a felsőt a mozgássérültek iskolájában folytatom. Mire a gimnáziumot kezdem, mankóra szorulok, s az érettségi vizsgára már kerekes székkel gördülök be.
- Itt vannak a papírok, meg az összes szükséges igazolás - zökkent vissza a valóságba Székáts doktor. - Jó utat, és vigyázzon magára!
Elhárítom a bágyadt szemű asszisztens kerekes székem után nyúló automatikus mozdulatát, s rámosolygok.
- Valami egészen másban kérném a segítségét!
Készségesen lesi szavaim.
- Meg tudná mondani nekem, milyen ajándéknak örülne egy rég látott, idősödő asszony?
- Virágnak - vágja rá gondolkodás nélkül, és indul megnézni, megérkezett-e a következő páciens.
A váróban még egyszer kinézek az ablakon, az iskolaudvar csendes és néptelen. Egy elkésett lurkó szalad a lépcső felé, s integetet az ajtót épp bezárni készülő portásnak.
Kicsit gondterhelt vagyok. Húsz év. Ennyi idő telt el. Ugyan hol fogom megtalálni Viola nénit?
Lassan elmozdulok az ablaktól, és egy elégedett belső mosollyal nyugtázom a kézenfekvő megoldást.
Végtére is informatikus volnék.
A szeretetszolgálatnál…
 
2010. december 19.

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.