Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amikor egy gyerek verekszik

2012.01.12
Iskola után indultam haza, erre a hónapra nem voltam befizetve a menzán anyám elfelejtett pénzt adni rá. Sem tízóraim, sem ebédem. Ráadásul, amit csomagoltam reggel, azt is otthon felejtettem.
Szóval éhes voltam, éhes és dühös. Megint verekedésbe keveredtem Vadász Bálinttal, mert kurvának nevezte az anyámat, azt kiabálta, hogy az apukája az anyu miatt költözött el otthonról, és belém rúgott. Persze a tanárok megint csak azt látták, hogy visszaütök. Beírtak az ellenőrzőmbe. Mindegy, eldugtam, becsúsztattam a táskám felszakított aljába, ott senki sem találja meg.
Igaz, csak apu elől kellett rejtegetnem, mert anyu csak legyinteni szokott, de apu haragszik, ha panaszt hall rám. Büntetésül nem visz el magával hétvégén az asztalos műhelybe, pedig ott nagyon szeretek. A fának, a gyaluforgácsnak a szagával nem tudok betelni, meg a látvánnyal, ahogy a csúnya szőrös pallókból gyönyörű sima deszkákat varázsol a gyalugép. Apu egyébként ács, de ha épp nincs megbízás, akkor bejár segédkezni az asztalos műhelybe. Amit így keres, azt úgy hívja, hogy dugipénz, és ebből fog nekem igazi horgászfelszerelést venni, meg biciklit.
Igyekeztem, hajtott a gyomrom, anyu tegnap megígérte, hogy nekem külön darakását készít, mert a borsófőzeléket nem szeretem.
Az udvarház ótvaros kapuját lábbal rúgtam be, nyikorogva csapódott utánam. Takács mamó ablaka alatt kétrét görnyedve osontam el, tegnap azzal szórakoztam, hogy folyton becsengettem hozzá és elfutottam. Attól féltem, ha meglát, megint utánam dob egy hasábfát.
Az előszobában leszórtam mindent, vártam, hogy a gríz édeskés illata az orromba szökjön, talán egy picit le is barnult a lábas aljára, úgy a legjobb. Kis kanállal ki szoktam kapargatni.
- Megjöttem! – kiabáltam be – Éhes vagyok!
- Mit kiabálsz! – mordult rám a bátyám. – Senki sem süket!
Robi a féltestvérem volt, tizenhét éves, apu első házasságából született, és anyut Icának szólította.
- Anyu? – kérdeztem rosszat sejtve, mert főzésnek még csak nyoma sem látszott a konyhában.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát. – Én is csak most értem haza.
- Van valami kaja?
- Nincs. Csak ez a két szalámis zsemlye volt az asztalon. – mondta és begyömöszölte a szájába az utolsó falatot.
Befalta az én otthon felejtett tízóraimat.
- Az az én zsemlyém volt, te szemét! – ugrottam neki – Én készítettem reggel, legalább az egyiket meghagyhattad volna!- Ököllel ütöttem, rúgtam, haraptam, de lerázott magáról, mint fáról a diót.
- Nyugi öcsi! - nyekkentett le a földre. Csinálsz magadnak másikat, én nem érek rá, mennem kell edzésre. –
Mire nagy nehezen feltápászkodtam, már becsukta maga mögött az ajtót.
A kenyértartó üres volt, a hűtőajtót is feleslegesen nyitottam ki, csak két üveg sör árválkodott benne. Azt gondoltam, anyu biztosan most ment el a boltba vásárolni, elmegyek utána a CBA-ba. Mászkáltam a gondolák között, de sehol nem láttam, a pénztársorban sem állt. Ődöngtem tanácstalanul és vissza-visszatértem a csokoládés polchoz. Mi lenne, ha megennék egyet? Senki sincs a közelben, egy kisebbet gyorsan befalok, a papírt meg visszateszem. Rettentő csábító volt a gondolat, aztán mégsem mertem megenni, inkább becsúsztattam a széldzsekim zsebébe. Üres kosarammal furakodtam a sorban állók között kifelé, már az ajtónál jártam, mikor valaki hátulról a vállamra tette a kezét, és egy enyhe rántással megállított. A biztonsági őr volt, ismertem ezt kövér, kopasz, csúnya arcú embert, apu néha beszélgetett vele, ha ő jött vásárolni. Ijesztően vigyorgott rám, megrémültem, a szívem a torkomban kalapált. Benyúlt a zsebembe és egy mozdulattal kivette a csokit.
- Hát ez mi, kis haver? – húzta a fülemet. – Most csak az apádnak mondalak meg, de ha még egyszer csoki lopáson kaplak, rendőrt hívok, megértetted?
Szörnyű volt.
Láttam, hogy a kasszánál álló emberek minket bámulnak, az őr a fülemnél fogva toloncolt ki az utcára. Rettenetesen szégyelltem magam, a megaláztatás okozta félelem és gyűlölet egyszerre költözött a szívembe, és tehetetlenségemben sírva fakadtam. Hazáig futottam. Eszembe sem jutott Takács mamó ablaka alatt lebújni, észrevett, és már nyílt is az ajtaja.
- Emil! – szólt utánam. Vártam, hogy szitokáradatot zúdít rám a tegnapi miatt, de csendesen csak annyit kérdezett. - Anyádat keresed?
Bólintottam.
- Délelőtt, mikor vásárolni mentem, a Harsonásban láttam. - A Harsonás a szomszéd utca közepén lévő kocsma volt. – Ebédeltél?
Megráztam a fejem.
- Gyere be – biccentett hívón a fejével -, adok neked enni. Lebbencslevest főztem.
Viaskodtam egy ideig, ármányt sejtettem a dolog mögött, meg a lebbencslevest sem szerettem, de nagyon korgott a gyomrom, és az öregasszony arcán sem haragot, sem rosszindulatot nem láttam.
- Anyádra megint ráült a fene – mondta, miközben a leves után két palacsintát is elém tett. – Itthon volt reggel, mikor felébredtetek?
- Már nem, elment dolgozni - füllentettem, pedig tudtam, hogy még a múlt hónapban elbocsátották. Innen is. Tízéves kis kobakomban meg sem fordult, hogy egy udvarházban a szomszédok mindent tudnak.
- Robi ébresztett, vele mentem iskolába – nyúltam a palacsintáért.
- Sajnos nem dolgozni ment. Reggel óta iszik a kocsmában.
Alig bírtam lenyelni a falatot, szinte fuldokolva ordítottam.
- Nem igaz! Hazudik! – felpattantam, köszönés nélkül csörömpölve vágtam be magam mögött az ajtót.
Pedig igaz volt. Alig egy óra múlva támolyogva megérkezett, a szatyrában két literes műanyag flakonban bort hozott. Megcsókolta fejemet, szájából utálatos savanyú szag áradt, bement a szobába és lefeküdt.
Apu öt óra körül érkezett haza, komoran nézett az üres hűtőbe, fogta a bevásárló kosarat és elballagott a CBA-ba. Vacsora után elém tett egy Tibi csokit, a kedvencemet, Robinak nápolyit vett. Ezek szerint az őr nem árult el. Lehet, hogy már nem is az volt szolgálatban. Megkönnyebbültem. Reménykedtem, hogy nem kérdezi meg mi történt az iskolában, vagy nem akarja látni az ellenőrzőmet, de nem volt szerencsém.
- Találkoztam Magdi nénivel – nézett rám szúrósan – és panaszkodott, hogy megint káromkodtál és verekedtél.
- Nem én kezdtem, Bálint kezdte! – mentegetőztem.- Csúnyákat mondott az anyura! És különben is ő rúgott először, én csak nem hagytam magam!
- Nem jöhetsz velem a műhelybe! Egy hete sincs, hogy ígéretet tettél arra, hogy javítasz a viselkedéseden. Hát milyen szószegő gyerekem van nekem? Csak szégyenkezek miattad! Menj a szobádba, ma tévé sincs!
Végtelenül fájtak a szavai. Igazságtalannak éreztem, meg sem hallgatta, miért verekedtem. Magamban mindenféle csúnyát kívántam neki, pedig valahol belül éreztem, hogy amit tesz, értem teszi. Mégis…
Álomba pityeregtem magam. Egyszer csak hangos szóváltásra ébredtem. A konyha felől apu és anyu veszekedése hallatszott.
- Nem szégyelled magad? Nő létedre a kocsmában ülsz, és részegre iszod magad. A gyerek verekszik miattad az iskolában, és csokit lop a Supermarketben, mert idehaza nem talál ennivalót! Milyen anya vagy te?
- Te csak ne pofázz! - csattant anyu hangja -Felneveltem a te kölyködet is. Te meg még annyira sem voltál képes, hogy egy panelt összekaparj, itt kell laknom ebben az ócska udvarházban.
- Mi bajod vele? Ez egy rendes összkomfortos lakás, sok embernek ilyen sincs!
- Soknak meg különb van!
- Mint azoknak, akikkel összeszűröd a levet?- ordított most már apu is. – Akikkel a Motelban összefekszel?
- Semmi közöd hozzá. Tisztességes pénzkereset. Valamivel csak ki kell egészíteni a tiedet!
- Nem semmi! Hivatásos kurva a feleségem! Meg alkoholista!
- Muszáj ordibálnod? Felébrednek a gyerekek!
- Na és? Hadd tudja meg a fiad, kiért verekszik az iskolában!
- Hozzám ne merj nyúlni! Hallod?
Csattanás, tompa puffanás, valaki nekitántorodott a konyhaszekrénynek. Reszketve lapultam a takaró alatt.
- Robi! Robi!- akartam kiáltani, de csak suttogni tudtam.- Ébredj fel!
- Ébren vagyok!
- Félek! – zokogtam fel.
- Nem kell, nyugodj meg öcskös, én nem először hallgatom ezt végig. Gyere, bújj ide mellém!
Beljebb húzódott, betakargatta csukladozástól görcsbe rándult reszkető testemet, cirógatta a hajamat. A zajok nem csitultak, tányércsörömpölés, szidalmazás foszlányai szűrődtek be közös szobánkba, aztán egy nagy ajtócsapódás.
- El ne merj menni, gyere vissza! – kiabált apu anyu után.
A szívem vadul vert, az agyam lázban égett. Az igazság cseppenként maródott bele a tudatomba, égetve sajgott minden szó, amit hallottam, emberfeletti kín volt felfogni a felfoghatatlant. Igazából nem is értettem, inkább csak éreztem.
Még hallottam, hogy újra nyílik a bejárati ajtó, anyu visszajött, aztán elültek a neszek és Robi nyugtató csitítgatásai mellett nagy nehezen elaludtam.
 
 
 
Egy időre nyugalom költözött be hozzánk, éjszakánként nem ébredtem veszekedésre. Azért előfordult, hogy anyun éreztem azt a rossz alkohol szagot, de ebéd mindig volt, mikor hazaértem.
A verekedéseket ugyan meggondoltam az iskolában, de tanulni nem volt kedvem. Aput is csak az ellenőrzőm érdekelte, de hogy mit tanulunk, meg hogy mit csinálok egész nap a suliban, az már nem nagyon. A rajz egyesem szerencsére csak a naplóba került be. Anyák napjára kellett meghívókat készíteni, Magdi néni előrajzolta a szíveket, hogy szépek legyenek, nekünk csak ki kellett színezni, meg valami köszöntőt írni rá. Én először hozzá se nyúltam, aztán elunva Magdi néni nyaggatását, fogtam, és beszíneztem az összes szívet feketére. Ezen mélységesen felháborodott, és beírt egy egyest.
Szombaton apu megint a műhelybe készült, el akartam menni vele.
- Apu? – botorkáltam ki álomittasan kora reggel.
- Elment. – tett elém egy csésze kakaót anyu.
- Hová?- néztem rá gyanakodva.
- Az asztalos műhelybe.
Mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon.
- Azt ígérte, hogy elmehetek vele!
- Jobb, ha most nem vagy ott, túl sok a munka. Szíjácslapokat szabnak, meg bútorelemeket pácolnak, csak láb alatt lennél.
- Pukkadjon meg! – bukott ki belőlem az indulat, és belerúgtam az asztalba. A kakaó kilöttyent a terítőre, mire anyu fejbe vágott.
Mérgemben egész délelőtt Robi focilabdáját pattogtattam az udvaron, ha rám szóltak, még erősebben pattogtattam. Aztán a falnak rugdaltam, és végül sikerült Széles Kálmánék ablakát kirúgnom. Ebből hatalmas patália lett, Széleséknek nem volt lakásbiztosításuk, és kártérítést követeltek.
Este apu a történtek, meg a pénzösszeg hallatán megpofozott, és vasárnapi szobafogságra ítélt. Sértettségemben világgá menetelt tervezgettem, meg akciófilmekben látott jelenetekből vett bosszúterveket szövögettem gonosszá nyilvánított apám ellen.
Végül sorsommal megbékélve aludtam el, a jóságos álom varázslatosságával felszippantotta pukkancs haragomat, mint hajnali ködöt a Nap.
Reggel jövés-menésre, lármára ébredtem, meg Világ Kati néni sápítozó hangjára.
- Ica, Ica! – visította! -- Hívd az orvost! Gyorsan! Az urad! Jaj Istenem! Az urad összeesett a kapualjban!
- Apuuu! – szakadt ki belőlem sikoltva a rémület, és kirohantam a szobából, hogy a segítségére siessek.
- Emil, állj meg! – ért utol Világ Feró dörgedelmes hangja, de abban a pillanatban már fel is kapott, futásnak lendült lábaim vadul kalimpáltak a levegőben. - Nem mehetsz oda!
Ki akartam feszíteni magam a szorításából, karmoltam, csíptem, végül telje erővel beleharaptam a kezébe, de nem engedett el. Hadonászásom közben láttam, hogy apu köré csődült az egész háznép. Feró bevitt a lakásba és nem engedett ki.
Jó idő elteltével visszajött anyu, leroskadt egy székre.
- Meghalt! – zokogta. - Infarktust kapott. Azt mondta az orvos, azonnal beállt a halál.
Robi az ágyára borulva keservesen sírt, én meg szinte megbénultam. Nem értettem. Mi az hogy meghalt? Soha többet nem láthatom? Egész délelőtt némán, összekucorodva ültem a sarokpadon, hallgattam a szánakozó szomszédok hitetlenkedő-értetlenkedő megjegyzéseit.
- Ez már a második infarktusa volt.
- Túl sokat dolgozott. Meg sokat idegeskedett.
- Nem is szabadott volna neki ilyen nehéz fizikai munkát végezni.
Üres tekintettel bámultam a jövés-menést, és meg voltam győződve róla, hogy az apu miattam halt meg. Mert rossz voltam. Meg rosszakat kívántam neki. És miattam kellett túl sokat dolgoznia, hogy legyen mindenem, biciklim, meg horgász felszerelésem is, pedig meg sem érdemlem.
Marcangoltam a lelkem, és vádoltam magam azért is, mert nem tudok sírni, mint anyu meg Robi.
A temetés után még rosszabb lett, anyu örökké ingerült volt, én meg az iskolában minden valós és vélt sérelemért azonnal ütöttem. Robi egyre gyakrabban aludt a barátjánál, mert esténként mindenféle férfiak járkáltak hozzánk, anyu úgy magyarázta, hogy jó barátok, segíteni akarnak, hogy vissza tudjuk fizetni a kölcsönt, amit a temetésre kellett felvenni.
Kedvetlenül poroszkáltam hazafelé, annak sem tudtam örülni, hogy hamarosan vége a tanévnek. Takács mamó az udvari padon üldögélve várt.
- Két nő járt itt délelőtt – fogadott – anyáddal akartak beszélni. Vissza fognak jönni, jó lenne, ha addigra elő tudnád keríteni valahonnan.
- Kik voltak? – kíváncsiskodtam.
- Valami gyerekjóléti szolgálattól jöttek.
- És mit akartak?
- Majd elmondják.- vont vállat mamó.
Anyut nem volt nehéz megtalálni, csak a Harsonásba kellett elmennem, ideje nagy részét ott töltötte.
Nagyjából gyorsan rendet rakott, valamit dohogott, mire megjött a két nő ruhát is váltott. Közben megérkezett Robi is, bennünket beküldtek a szobába. Egyikünk sem értette, mi történik itt. Aztán egy idő elteltével a kövérkés barnahajú vendég bejött hozzánk.
- Tóth Anita vagyok – mosolygott. - Te gondolom, Emil vagy- nézett rám -, ő meg a testvéred Robi.- A Gyermekjóléti Szolgálat dolgozói vagyunk. Holnaptól az Átmeneti Gyermekotthonban fogtok lakni, amíg nem rendeződnek az itthoni körülményeitek.
- Van valami gond az itthoni körülményeinkkel? – kérdezte dacosan Robi
- Valószínűleg magad is érzed, hisz gyakorta alszol a barátodéknál.
Robi elfordította a fejét, kibámult az ablakon.
- Nem megyek sehova!- vetettem gyilkos pillantást a nőre. –Maga nekem nem parancsol! Nekem itt az otthonom! Az anyukám nem is engedne!
- Az anyukád most egyezett bele – mondta csendesen.
Ekkor már anyu is bejött hozzánk a másik, idősebb nővel, kétségbeesve néztem rá.
- Nem igaz, ugye anyu, nem igaz?
Anyu lehajtotta a fejét.
- Csak addig kisfiam, amíg rendbe hozom a dolgaimat. Csak átmenetileg. Megígérték, hogy együtt maradhattok te meg Robi. - Számonkérőn nézett az Anita nevűre - Igaz?
- Igaz, kivételesen, mert a nagyobb fiúnak már a Fiatlaok Átmeneti Otthonában lenne a helye. De nem akarjuk szétválasztani a testvéreket, megoldjuk.
- Anyu ne! Kérlek ne, nem akarok innen elmenni! – könyörögtem.
- Mindennap találkozhatsz az anyukáddal. Elkísérhet az iskolába, el is hozhat onnan, de az otthonban kell étkezned, tanulnod és aludnod. Aztán, ha anyukád rendbe tette a dolgait – jelentősen anyura nézett – újra hazajöhettek, ez, mint a neve is mutatja, átmeneti otthon.
Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, zihált a mellem, tétován Robihoz léptem, két karommal átöleltem a derekát, szinte belébújtam.
Elárult az anyám! Nem szeret többé.
Lassan szivárogni kezdtek a könnyeim.
 
 
 
A július még az otthonban ért minket. Anyu eleinte gyakran jött, aztán egyre ritkábban. Helyette Anita látogatott. Ő vitt el több más gyerekkel uszodába, olykor moziba, vagy a sportpályára focizni. Tulajdonképpen nem volt itt rossz, törődtek velünk, mégis nagyon hiányzott az udvarházi lakásunk. Meg anyu. És belül a lelkemben apu.
- Menjünk haza! – álltam egy alkalommal Robi elé.
- Minek? – értetlenkedett.
- Nézzük meg, mi lehet otthon?
- Mi lenne? – vont vállat – Én nem vagyok rá kíváncsi.
- Anyura sem? – bizonytalanodtam el.
- Rá meg főképp nem. Miért? – kérdezett vissza – Te talán igen?
- Én sem. – hazudtam, mert attól féltem, ha igent mondok, Robi megneheztel rám.
De a gondolat nem hagyott nyugodni, és minél inkább nem akartam rágondolni, annál jobban befészkelte magát az agyamba.
Egyszer észrevettem, hogy a portás nincs a helyén, kiosontam és hazamentem. Az ajtó zárva volt, dörömböltem, kiabáltam de hiába. Aztán eszembe jutott, hogy a szerszámos kalyibában szokott lenni egy tartalék kulcs apu csavarhúzói között, arra az esetre, ha valaki nem találja a sajátját. Legtöbbször apu nem találta, az ő ötlete volt a rejtekhely. És ott volt! A szívem nagyot dobbant, mekkorát fog nézni anyu, ha megjön és meglát!
Odabent meleg és áporodott volt a levegő. Bejártam a konyhát, a szobákat, benéztem a szekrényekbe, de szinte üresek voltak. Ráfeküdtem az ágyamra, bámultam a plafont, és hagytam szaladgálni cikázó gondolataimat. Talán el is szundítottam, mert csak azt vettem észre, hogy szürkül, esteledik, de anyu még mindig nem érkezett haza. Bekopogtam Takács mamóhoz, talán tud valamit. Mikor meglátott igen örvendezett, rögtön meg is kínált tepertős pogácsával.
- Anyu? – tértem a lényegre két falat közt.
- Elköltözött. Azt mondta, hogy talált munkát Pesten, de innen nem lehet mindennap odautazgatni.
- És mikor jön vissza?
- Ki tudja! És te, hogyhogy itt vagy?
- Elengedtek. – Füllenteni már remekül tudtam. – Robi is mindjárt itt lesz. –toldottam meg, hogy hihetőbb legyen. Kimarkoltam még három pogácsát és elköszöntem.
Bezárkóztam. A szekrényben rátaláltam apu csíkos pizsamájára, a felsőjébe belebújtam, az alsóját magamhoz szorítottam és lefeküdtem aludni, összegömbölyödve, mint egy árva kismacska.
Ablakzörgetésre ébredtem. Bódultan néztem ki, sötét volt, Robit csak a hangjáról ismertem meg. Anita volt vele, meg Takács mamó. Ajtót nyitottam.
- Ugye mondtam, hogy itt lesz! – nézett a bátyám Anitára. - Kár lett volna a rendőrségnek szólni.
Anita érezhetően megkönnyebbült, telefonált, még egy ideig kint maradt beszélgetni Mamóval, aztán utánunk jött a szobába.
- Reméljük, anyukátok hamarosan jelentkezik, a szomszéd néni szerint azért költözött el, mert munkát talált. Ha ez igaz, akkor jó esély van rá, hogy visszakerüljetek hozzá.
- És ha nem?- kételkedett Robi.
Anita hosszasan nézte Robit, talán fontolgatta, kimondja-e az igazat.
- Az átmeneti otthonban csak három hónapig lakhattok. Ha addig nem jelentkezik, akkor másképp kell gondoskodnunk az elhelyezésetekről.
- Intézetbe akarnak rakni? – háborodott fel Robi.
Anita a fejét rázta.
- Az csak a legvégső esetben jöhet szóba. Először megpróbálunk rokonoknál elhelyezni, ha az nem sikerül nevelőszülőkkel próbálkozunk, vagy családotthonos elhelyezéssel. Élnek a nagyszüleitek? Ismertek rokonokat?
- Az apu szülei már nem élnek. Engem az anyám szülei neveltek, amíg apu meg nem ismerkedett Icával. De már alig emlékszem rájuk.
- Mert anyukáddal mi történt?
- Apu azt mesélte, hogy még egy éves sem voltam, mikor külföldre utazott és nem jött vissza.
- És te Emil? – simította végig az arcomat. Te tudsz valakiről?
Alig észrevehetően ingattam a fejem.
Olyan furcsa volt. Rosszat tettem, megszöktem, mindenkit megijesztettem, és egy hangos szó sem hangzott el. Nem kiabált, nem szidott meg, nem kért számon semmit, ehelyett szeretettel nézett rám, és megsimogatta az arcomat.
- Bocsánatot kérek! –suttogtam - Többet nem teszek ilyet!
- Tudom, Emil – simogatott meg újra -, egészen biztos vagyok benne. Azt hiszem ideje indulnunk!
Napról napra vártam, hogy anyu jön, és hazavisz minket, már augusztus is ránk köszönt, de csak nem érkezett meg. Az egyik pillanatban gyűlöltem, a másikban mentségeket kreáltam a számára. Az egyik pillanatban reménykedtem, a másikban hitehagyottá váltam.
Valamelyik délután szóltak, hogy mindketten menjünk az igazgatónő irodájába, látogatónk érkezett.
Valósággal repültem, ez nem lehet más, csak anyu! Végre megérkezett! De boldog mosolyom lehervadt arcomról, mikor egy idegen asszonyt pillantottam meg, egy olyasmi korút, mint apu volt. Az igazgatónő bemutatta
- Robi, Emil, ő a nagynénétek, édesapátok húga, Márta –. Most már ismerős volt, emlékeztem, hogy, láttam a temetésen, de nem jött oda hozzánk. – Szeretne megismerni benneteket.
Egy ideig a társalgóban beszélgettünk, aztán sétáltunk, fagylaltoztunk. Hamar megbarátkoztam vele, rokonszenvesnek találtam, kedves volt és mosolygós.
- Fogok még jönni hozzátok! – mondta búcsúzáskor.
Pár nap múlva Anita jött be hozzánk.
- Fontos dolgokat kell megbeszélnünk- mondta sejtelmes mosollyal. - Már nem sokáig lesztek az átmeneti otthon lakói. Márta a gondjaiba vesz benneteket, de a te esetedet Robi kicsit át kell gondolnunk.
- Én nem kellek, igaz?-
- Tévedsz! Egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy az utolsó tanéved következik a szakiskolában, és a kérdés, akarsz-e iskolát váltani? –Várakozón nézett Robira.
- Mert, mik a lehetőségek? – kérdezett vissza Robi.
- Az egyik az, hogy elmész, új iskola, új közösség, ismeretlen tanárok, alkalmazkodás, beilleszkedés, mindezt egy évért. A másik, hogy itt maradsz, helyet, ellátást kapsz a városi kollégiumban, és a hétvégéket, meg a szüneteket töltöd csak Mártáéknál.
Figyelmesen nézte Robit.
- Nem kell most válaszolnod, töprenghetsz rajta egy kicsit.
- Azt hiszem, nem akarok iskolát váltani. – mondta elgondolkodva.
- Én veled szeretnék maradni.- kapaszkodtam bele.- Nem akarom, hogy külön legyünk! Hallod? – ráztam meg könnybelábadt szemmel a karját.
- Szeretlek - mondta komolyan. – De ennek most így kell lenni. Így helyes!
Olyan felnőttes volt. Sosem láttam még ilyennek
Márta két hét múlva jött értem a férjével, meg a két lányával. Nehéz volt a búcsúzás Anitától. Még nehezebb Robitól. Görcsösen kapaszkodó karjaimat úgy kellett lefejtenie a nyakáról.
Aztán megszoktam Mártáéknál.
Robi is jött hétvégenként.
 
Anyámat azóta sem láttam.
 
 

2009.06.06. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.