Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alterblog

2012.01.14
Felkúszott az ébredés a gyomromból a torkomon át a fejemig. A gyomrom émelyeg, a torkom száraz, az agyamat meg mintha szilánkokra tört üvegcserepekkel hasogatnák. Hol vagyok? Képtelen vagyok tájékozódni, pedig leragadt pilláim mögül is érzem, hogy világos van, valamerről mintha motozást, kulcscsörgést hallanék, meg ajtócsapódást. Hány óra lehet? És milyen nap? Szemhéjam lassan meglazul, résnyire emelkedik, felismerem Levente szobáját, persze, hallom is, hogy itt hortyog mellettem. Jól kiszúrtam magammal, tegnap finoman fogalmazva is többet ittam a kelleténél, tessék, itt a büntetés. De hol is voltam? És miért is ittam? Erőltetem szétpattanni készülő fejemet, de nem jut eszembe.
Nyílik a szobaajtó, Levente áll öltönyösen, kezében útitáska, mosolyog, köszönésre nyitja a száját, de hang nem jön, elakad a torkán, arcára döbbenet ül. Szemem tágra pattan, értetlenül meresztem, valami nem stimmel, nem áll össze a kép. Levi itt hortyog mellettem. De nem. Tisztán és világosan látom, hogy az én egyetlen szerelmem az ajtóban áll, most érkezett valahonnan. Oldalra fordulok, egy ismeretlen alak ébredezik nyújtózkodva mellettem. Levente elengedi az ajtókilincset, az koppanva kattan a helyére.
Mint akit áram csapott meg, olyan hirtelen ülök fel. Te atyavilág, hogy került ez az idegen pucér fickó az ágyamba? Ennyire nem lehettem részeg! A pasas is felül, kérdőn rám néz, én meg őrá, és érzem, hogy most szakad le a plafon. Ez itt az ágyban mellettem nem is egy ismeretlen. Ez itt a főnököm!
Padlón hentergő ruháim közül magam elé kapom az egyiket és berohanok a fürdőszobába.
 
Folyatom magamra a hideg vizet, apránként felszínre törnek a tegnapi események.
Reggel korán keltem, még munkába indulás előtt kitakarítottam Levente lakását.
Hét elején az én édes szerelmem üzleti tárgyalásra utazott, estére vártam az érkezését, azt akartam, hogy minden ragyogjon velem együtt. Emiatt aztán el is késtem, de a főnököm csak annyit jegyzett meg, hogy ma még a szokásosnál is csinosabb vagyok, és tetőtől talpig csupaszra vetkőztetett a tekintetével. Ennyire nyíltan még sosem mért végig. Közölte, hogy ma minden határidős tervezetet be kell fejezni, semmit nem csúsztathatunk át a jövő hétre, tehát addig senki sem megy haza, míg nem végeztünk. Természetesen a sürgősségi munka után, mint mindig, hattól kilencig lefoglalta a fallabda termet, utána pedig két asztalt, a változatosság kedvéért az egyik állóhajón. Oda se figyeltem, nekem az esti programom Levi lesz, már alig várom, hogy mehessek elé a reptérre.
Tíz óra körül Levente felhívott telefonon, nagyon hiányzom már neki, de nem tud a tervezett repülőgéppel jönni, kilátásban van egy új üzleti partner, remek lehetőségnek látszik, és fontos volna, hogy találkozzon vele. Természetesen nem nehezítettem a dolgát, megnyugtattam, maradjon csak, de belül nagyon elkeseredett és csalódott voltam. Egy francos újabb lehetőség kipuhatolása, amit magunk között csak szimatolásnak nevezünk, fontosabb, mint én? Egy-két napos távolléteknél is sértve éreztem magam, ha ezt csinálta, most meg már lassan egy hete elment. És higgyem el, hogy tényleg hiányzom? Rosszkedvem kiült az arcomra, főnököm meg is jegyezte, milyen morcos vagyok, sajnálja, de most tényleg muszáj hajtani, majd a következő hét talán lazább lesz.. Mondtam, hogy nem a túlórázás miatt kesergek, és miért, miért se, kiborítottam neki a lelkemet. Kicsit mintha meg is könnyebbültem volna. Kora délután volt, mikor behozatta az irattárból az utolsó tervezeteket, még egy órás hajrá és mehettünk. Indulás előtt még annyit mondott, hogy mivel úgyis ugrott az esti programom, feszültségoldásként igazán elmehetnék a kollégákkal egy közös szórakozásra.
Igazat adtam neki.
Levente miatti keserűségemben nem csak fallabdázni mentem el, hanem a Lagunába is. Kellemes langy este, nyüzsgés, jókedvű trécselés, nevetgélés a kikötve is erősen ringatózó hajón. A főnök Whiskyt hozatott, amit koktéllal fűszereztem, többfélével is, végül mindezt egy kis sörrel öblítettem le. Nesze neked Huszár Levente, tudok én nélküled is szórakozni! Vihogtam, mindenkivel újra koccintottam és hallgattam a főnök hízelgő udvarlását, aki a jelek szerint annak rendje-módja szerint ki is használta az alkalmat.
 
Elzárom a zuhanyt, magam köré tekerek egy törölközőt, a hideg víztől sem múlt el a fejfájásom, csak lilára vacogott a szám. Kilépek, látom a főnököm elpucolt, Levente az ablaknál, padlóra szegezett tekintettel.
Magyarázkodni próbálok, de máskor igéző barna szeme most sistergő villámokat lövell felém. Üvölti, hogy ezen nincs mit magyarázni, kapok fél órát, hogy összeszedjem a cuccaimat és eltűnjek a lakásából, az életéből, még az emlékeiből is, és otthagy.
Állok leforrázva, állok dermedten, ki vagyok rúgva. Felfoghatatlan, hogy ez megtörtént, ez nem lehet igaz! Sírás mardossa a torkomat.
Nem, nem, nem és nem! Nem akarom Leventét elveszíteni! Hogy lehetne ezt az egészet meg nem történtté tenni? Mindennek az az átkozott hajó az oka! Ha nem megyek oda, nem rúgok be, és nem tud ágyba vinni a főnök. Istenem, csak jutna eszembe valami épkézláb ötlet!
Megvan! Alternálok!
Ki kell lépnem önmagamból, visszalépni az események sorában mondjuk a fallabdázásig, és változtatni kell. Nem fogok elmenni a hajóra, akkor nem lesz grimbusz.
Írtam egy alterüzenetet magamnak, hogy a hajóra menni tilos, és a dezodorom kupakjába tettem.
Átbucskáztam a fejemen, és visszapenderültem egészen a sportklubba való készülődésig.
 
 
Első változat
 
Tökre igaza van a főnökömnek. Ha már egyszer Leventével ugrott az esti programom, miért ne mennék el szórakozni a kollégákkal? Ezer éve nem fallabdáztam. És hajóbárban sem iddogáltam még.
A félvállas hátitáskába belegyömöszöltem az edzőruhám mellé egy törölközőt, meg a dezodoromat. A kupakja leesett, tenném vissza rá, de nem sikerül, mert egy papírfecni van benne, rajta írás:
„Alterüzenet, ne menj a hajóra!”
Nézem, egyértelműen az én írásom. Ezek szerint alternáltam, és figyelmeztetem magam. Kár, pedig előre örültem a bulinak. De egy magamnak írt alterüzenetet nagyon komolyan kell venni, valószínűleg visszaléptem az eseményekben, de vajon miért? Valami piszok nagy gáz történhetett a hajón, amit ezek szerint jobb lesz elkerülni! Úgy lesz, nem megyek a hajóra!
Még egy pillantás a tükörbe, körbenyalom a szám, kicsit erős lett a szájkontúr, ajtót zárok és elrobogok a sportklubba.
Párokban játszottunk, legtöbbször a főnökömmel kerültem össze. Magyarázott, fogásokat mutogatott, állandóan körülöttem dongott Nem is gondoltam volna hogy ilyen ügyes. Azt meg főképp nem, hogy az öltöny, meg az ing alatt ilyen izmokat hord.
Mire lejárt a bérlési idő alaposan elfáradtunk, nekem meg eszembe jutott az alterüzenet. Az biztos, hogy nem megyek el a hajóra, de hogy fogom ezt megmagyarázni a többieknek?
Valami jó kifogáson töprengve kullogtam a kollégák mögött, amikor egy rossz lépés következtében térdre estem két lépcsőfok között, magam alá gyűrve a lábam. Felordítottam fájdalmamban, és nem ismertem rá a bokámra. A főnök felkapott, szólt a többieknek, hogy menjenek csak nyugodtan, majd megyünk mi is, aztán visszacipelt az elsősegélyhelyhez.
Orvos ugyan nem volt, de az egyik masszőr megnézte a bokám, azt mondta, kiment a helyéről, vissza kell raknia. Kicsit fájdalmas lesz, nem ártana, ha előtte innék valami jó erős konyakot, vagy vodkát. Hozott is, határozottan belém töltött két pohárral, én visítottam, bár inkább félelmemben, mint fájdalmamban, és aztán a masszőr a hisztéria megszüntetésére is megitatott velem valami ocsmány erős italt.
 
 
Felkúszott az ébredés a gyomromból a torkomon át a fejemig. A gyomrom émelyeg, a torkom száraz, az agyamat meg mintha szilánkokra tört üvegcserepekkel hasogatnák. Hol vagyok? Képtelen vagyok tájékozódni, pedig leragadt pilláim mögül is érzem, hogy világos van, valamerről mintha motozást, kulcscsörgést hallanék, meg ajtócsapódást. Hány óra lehet? És milyen nap? Szemhéjam lassan meglazul, résnyire emelkedik, felismerem Levente szobáját, persze, hallom is, hogy itt hortyog mellettem. Jól kiszúrtam magammal, tegnap finoman fogalmazva is többet ittam a kelleténél, tessék, itt a büntetés. De hol is voltam? És miért is ittam? Erőltetem szétpattanni készülő fejemet, de nem jut eszembe.
Nyílik a szobaajtó, Levente áll öltönyösen, kezében útitáska, mosolyog, köszönésre nyitja a száját, de hang nem jön, elakad a torkán, arcára döbbenet ül. Szemem tágra pattan, értetlenül meresztem, valami nem stimmel, nem áll össze a kép. Levi itt hortyog mellettem. De nem. Tisztán és világosan látom, hogy az én egyetlen szerelmem az ajtóban áll, most érkezett valahonnan. Oldalra fordulok, egy ismeretlen alak ébredezik nyújtózkodva mellettem. Levente elengedi az ajtókilincset, az koppanva kattan a helyére.
Mint akit áram csapott meg, olyan hirtelen ülök fel. Te atyavilág, hogy került ez az idegen pucér fickó az ágyamba? Ennyire nem lehettem részeg! A pasas is felül, kérdőn rám néz, én meg őrá, és érzem, hogy most szakad le a plafon. Ez itt az ágyban mellettem nem is egy ismeretlen. Ez itt a főnököm!
Padlón hentergő ruháim közül magam elé kapom az egyiket és berohanok a fürdőszobába.
 
Folyatom magamra a hideg vizet, apránként felszínre törnek a tegnapi események.
A masszőr helyrerakta a bokámat.
Lábra állni persze nem tudtam, a vodka is dolgozott bennem, a főnök hazavitt taxival. Nem akartam illetlen lenni, behívtam, és hálám jeléül megkínáltam egy konyakkal. Ő meg ezek szerint rendesen ki is használta az alkalmat és köszönete jeléül ágyba vitt.
Hát ezért volt az alterüzenet! A hajó után is ez történhetett. Logikus következtetés, hogy Levente szakítani fog, amit nem akarok, ezért alternáltam. Csak nem léptem eléggé vissza.
Elzárom a zuhanyt, magam köré tekerek egy törölközőt, a hideg víztől sem múlt el a fejfájásom, csak lilára vacogott a szám. Tudtam, mire számíthatok, ha a szobába lépek. És azt is tudtam, hogy újra megpróbálok visszamenni az eseményekben. De meddig? Hol az a pont, ahonnan elindulva nem hibázhatok? Végül a következő alterüzenetet írtam magamnak: Leventének haza kell jönnie a megbeszélt repülőjárattal!
Átbucskáztam a fejemen és visszapenderültem a tegnapi munkakezdésig.
 
 
Második változat
 
Nem valami vidító, amiről a főnök tájékoztatott, mármint a sürgősségi munka miatti túlórázás. A kollégák dünnyögnek, bár a főnök, ahogy ilyen esetekben szokta, lefoglalta a fallabda termet, meg két asztalt valami szórakozóhelyen. Ezzel szokta kompenzálni beosztottjai türelmét. Engem persze hidegen hagyott az egész, az én esti programom Levente lesz, ötkor megyek elé a repülőtérre. Tíz óra körül csörgött a telefonom, kapom ki a tokjából, s egy papírfecni pottyant ki belőle az asztalomra.
 „ Alterüzenet: „Leventének haza kell jönnie a megbeszélt repülőjárattal!”
Értetlenül bámulom, de nem nincs időm töprengeni felette, a kijelzőn látom, Levente keres. Fülemre szorítva a készüléket hallgatom Levente magyarázkodását, hogy ma mégsem jönne haza, mert kilátásban van egy új üzleti lehetőség, jó lenne kicsit puhatolózni, igazán nagyon hiányzom, de legyek megértő és türelmes, majd mindent bepótolunk. Zsongva visszhangzik fülemben a szóáradat, közben a cédulát babrálom a kezemben az üzenettel. Az én írásom, nagyon fontos lehet, és bizonyára nem véletlen tettem a telefontokba, tudhattam, hogy itt időben megtalálom. Határozottan azt mondtam, hogy nem szeretném, ha maradna, szükségem van rá, feltétlen jöjjön haza a tervezett járattal. Persze továbbra is meg akart győzni az igazáról, de akkor röviden azt mondtam, válasszon, én, vagy a szimatolás. Ez hatott, azt mondta rendben, ha nekem ez annyira fontos, akkor hazajön.
Megkönnyebbülve tettem el a telefont.
Délután három körül a többiek elmentek, a főnök behozatott egy soron kívüli tervezetet, teljes kétségbeesésemre. Az arcomról rögtön látta, hogy valami bajom van, faggatott, én meg mondtam, hogy ötkor már a reptéren szerettem volna lenni. Erre felajánlotta, hogy ha segítek ebben a határidős munkában is, akkor kivisz a reptérre.
Már szállingóztak az emberek a járatról, mire odaértünk de Leventét sehol nem láttam. Az információn azt mondták, ilyen nevű utas nem volt a repülőgépen.
 
 
Felkúszott az ébredés a gyomromból a torkomon át a fejemig. A gyomrom émelyeg, a torkom száraz, az agyamat meg mintha szilánkokra tört üvegcserepekkel hasogatnák. Hol vagyok? Képtelen vagyok tájékozódni, pedig leragadt pilláim mögül is érzem, hogy világos van, valamerről mintha motozást, kulcscsörgést hallanék, meg ajtócsapódást. Hány óra lehet? És milyen nap? Szemhéjam lassan meglazul, résnyire emelkedik, felismerem Levente szobáját, persze, hallom is, hogy itt hortyog mellettem. Jól kiszúrtam magammal, tegnap finoman fogalmazva is többet ittam a kelleténél, tessék, itt a büntetés. De hol is voltam? És miért is ittam? Erőltetem szétpattanni készülő fejemet, de nem jut eszembe.
Nyílik a szobaajtó, Levente áll öltönyösen, kezében útitáska, mosolyog, köszönésre nyitja a száját, de hang nem jön, elakad a torkán, arcára döbbenet ül. Szemem tágra pattan, értetlenül meresztem, valami nem stimmel, nem áll össze a kép. Levi itt hortyog mellettem. De nem. Tisztán és világosan látom, hogy az én egyetlen szerelmem az ajtóban áll, most érkezett valahonnan. Oldalra fordulok, egy ismeretlen alak ébredezik nyújtózkodva mellettem. Levente elengedi az ajtókilincset, az koppanva kattan a helyére.
Mint akit áram csapott meg, olyan hirtelen ülök fel. Te atyavilág, hogy került ez az idegen pucér fickó az ágyamba? Ennyire nem lehettem részeg! A pasas is felül, kérdőn rám néz, én meg őrá, és érzem, hogy most szakad le a plafon. Ez itt az ágyban mellettem nem is egy ismeretlen. Ez itt a főnököm!
Padlón hentergő ruháim közül magam elé kapom az egyiket és berohanok a fürdőszobába.
 
Folyatom magamra a hideg vizet, apránként felszínre törnek a tegnapi események.
Levente nem jött meg a megbeszélt géppel.
Sírhatnékom volt, fújtam az orrom, a kijáratnál a főnökbe ütköztem. Kérdőn nézett rám, hogyhogy egyedül? Nekem meg csak hullottak a könnyeim, és kiöntöttem neki a lelkem.
Azt mondta, a legjobb gyógyszer lenne egy kiadós szórakozás a kollégákkal, de csak a fejemet ráztam. Hazafele az egyik benzinkútnál megállt tankolni, vett egy üveg konyakot nekem, aztán a ház előtt nagy sajnálkozással kirakott.
Megbontottam az italt és bánatomban ittam. Kis idő múlva csengettek, boldogan rohantam ajtót nyitni, csakis Levi lehet az, hát persze, elkerültük egymást! De az ajtóban a főnököm állt, kezében a válltáskám, bent felejtettem a kocsijában. Behívtam, és megittuk a maradék konyakot. Én bőgtem, ő vigasztalt, hát ezek szerint addig vigasztalt, míg az ágyban kötöttünk ki.
Hogy én mekkora barom vagyok!
Van két alterüzenetem, és mégis elszúrok mindent.
Most mit tegyek?
Van egyáltalán értelme további alternálásnak? Meddig lépegessek vissza?
Eddig hiába próbálkoztam, csak a hozzávezető út változott meg, az eredmény ugyanaz lett. Mintha alapvetően mégsem hatnék a jövőre, úgy néz ki, hogy bármit teszek csak apró mozzanatokat tudok megváltoztatni, a lényeget nem. Minden visszalépés egy újabb zsákutca.
Az in flagranti megmásíthatatlan.
Talán, mert kikerülhetetlenül döntő momentuma az életemnek.
Ha kiszállok a zuhany alól Levente elvesztését kell elszenvednem, ez biztos.
Magyarázkodjak? Nem! Tegyek még egy kísérletet a módosításra? Nem!
Eddig sem sikerült.
Elzárom a zuhanyt, magam köré tekerek egy törölközőt, a hideg víztől sem múlt el a fejfájásom, csak lilára vacogott a szám. Kilépek, látom a főnököm elpucolt, Levente az ablaknál, padlóra szegezett tekintettel.
Szó nélkül összeszedem a ruháimat, semmi magyarázkodás, semmi próbálkozás. Fel kell vállalnom, amit tettem. Ezt a leckét, egy életre meg kell tanulnom.
Elkövetett hibás tetteink megmásíthatatlanok.
Röpke bocsánatkérés, köszönés, megyek a szüleimhez.
Hétfőn felmondok a munkahelyen.
Az alternálási képességemet visszaadom.
 
 
 

2009. április 9. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.