Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zajtalan világ

2012.01.17
A csatornahíd alacsony vaskorlátjának támaszkodom, lecsüggesztett fejjel bámulom a lágyan fodrozódó vizet. Halk loccsanással ütközik a betonpillérnek, s lökődik megtörve vissza, fáradhatatlanul. Újra és újra lendületet ad a vízszint alatt ringatózva táncoló vízinövényeknek.
Megigéz. Megnyugtat.
Ma nagyon elegem van az emberekből. Előfordul olykor, hogy nem bírom elviselni őket. A nagyhangúságukat, a folytonos beszédkényszerüket, kötőszóként használt trágárságukat, idétlen vihogásukat ostoba obszcén vicceken, és üres, semmitmondó fecsegésüket jelentéktelen dolgokról.
Folyton folyvást zajolnak, nem tudják elviselni a csendet. Ha nincs kivel karattyolni, bekapcsolják és hangosra állítják a rádiót, nehogy véletlenül is eluralkodjon a némaság.
Önvédelem ez a javából. Még véletlenül meghallanák a bensőjükben tanyát vert kongó ürességet.
Ki kellett menekülnöm ide.
Óvatosan lemegyek a partra, egészen közel a vízhez, a szélén nád, a töltésoldalban csipke és bodza, emberkéz évek óta nem avatkozott itt be. Hanyatt dőlök a fűben, két karom a fejem alatt és hallgatok. Hallgatom a gerlék turbékolását, a hím békák párjukat kereső vartyogását, a kakukkmadár kitartó szavát. Kár, hogy nem kérdeztem meg tőle, hány évig élhetek…
Behunyom a szemem és elindulok belső útjaimon. Befelé, halkan, zavartalanul.
Végre!
Ember a környéken sehol. Ide csak gyalog lehet jönni, vagy bringával.
Nem szól hozzám senki, nekem sem kell szólni senkihez. Nem kérdez senki, itt nem kíváncsi rám senki. Enyém a magány, enyém a vívódás, enyém a rossz kedvem, nem kell megosztanom senkivel.
Akácvirág illatával terhes fuvallat nyom csókot az arcomra, majd beszemtelenkedik nyakamnál az ingem alá, cirógatva szalad végig a bőrömön, hogy aztán megborzongasson.
Hűvösödik.
Haza kéne menni.
De nem bírok. Nem is akarok.
Egyetlen porcikám sem kíván embert látni.
Undorodom a megjátszott jókedvtől, az álságos, „minden happy” bájolgástól, a sablonos, választ nem igénylő kérdésektől, a sekélyességtől és felszínességtől.
Esteledik.
Most kezdenek ciripelni a tücskök, mindegyik csak egyféle nótát bír fújni, de százan vannak, százféle hegedűvel koncerteznek. Foszlott felhők közül kóricál elő a Hold, szemet vet csendes tépelődésemre, átöleli busongó lelkemet, és fülembe sustorogja: „gyere velem”.
Követem.
Hosszú árnyékok szegődnek mellém, csak megyek, visz a lábam, nem tudom merre. Szívom magamba a csendet, a békét, a nyugalmat.
Töltődöm. Valahol csattogva ébred egy csalogány
A Hold a kapuig kísér.
Állok tétovázva. Tudom, hogy vissza kell térnem. Már belenyugodtam, hogy itt a helyem, mert embernek rendeltettem.
Csak addig nehéz, amíg a küszöböt átlépem.
Csak míg átlépem…

…csak… 

 

2009. május 10.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.