Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tessékelő

2012.01.26
 
 Mindig úton vagyunk, akár tetszik, akár nem. Lábunk nyomán a hantokat rögökké taposva járjuk egyre keskenyedő utunkat, és választhatunk. Küzdünk szürke eminenciásként egyedül, magunkra hagyatottan, vagy kinyújtjuk kezünket, hogy társakra találjunk. Elindulunk magányos farkasként, társtalanul, gyalog, vagy beülünk, mint egy színfolt, a vonatkupé sokszínű utasai közé beszélgetni, kacagni.
Hogy mit jelent nekem a Kupé?
A határtalanságot.
Apró gyermekként orromat a vonat ablakához nyomva bámultam a messzeségbe, mert része akartam lenni az elém táruló végeláthatatlan tájnak, egy akartam lenni az egyenletesen lüktető zakatolással, hogy legyőzhessem a távolságot, s enyém legyen, mint ama versbéli üveggolyó.
Megkaptam.
Azon a kora júniusi, hársvirág illattal részegített éjszakán, mikor először találkoztam a dóm tövében három csodálatos emberrel, kiknek lelkével hamarabb összebarátkoztam, mint fizikai valóságukkal. Kiket addig csak az éteren át küldött írásain, versein, szobrain keresztül ismertem, mégis, a lelkem mélyén tudtam, hogy ezer éve ismerjük egymást.
Az összetartozás nem ismer határokat.
Hogy mit jelent nekem a Kupé?
A szabad elhatározást.
Azt az elhatározást, hogy bátran, merészen, fellépjek arra a lépcsőre, amely egy új, eddig nem járt út első stációját jelképezi.
Azt a tenni akarást, azt a lelkesedést, mely hittel hiszi a teremtő képzeletet.
Azt a szabad akaratot, amely akarás nélkül a teremtő képzelet csak illúzió marad.
Azt szabad cselekvést, mely elhárítja az akadályokat, s bebizonyítja, nincs lehetetlen.
Az ablaküvegnek nyomott orrocska átlépi az idősíkot, beleolvad a végtelenségbe, és megvalósítja mindazt, mi testnek a kenyér, léleknek a szó.
Az összefogás verhetetlenségét.
Nem számít, ki honnan indul. Nem számít, ki meddig marad, az sem számít, hogy hová tart. A kupéban ülő emberek egyet akarnak. Hogy aki helyet foglal körükben, az az utazás alatt felhőtlenül és tartalmasan jól érezze magát.
Hogy mit jelent nekem a Kupé?
Ama önfeledt nyári éjszakáknak illatosan szerelmetes fuvallatát, mely oly észrevétlen lengte körbe az elhatározást, hogy a megfogantatáshoz kétség sem férhetett.
A megszületés boldog pillanatát, az alkotó és alkotást kedvelő emberek egymásra találását.
A büszkeség belső mosolyát.
Mindig úton vagyunk, akár tetszik, akár nem. Lábunk nyomán a hantokat rögökké taposva járjuk egyre keskenyedő utunkat.
De választhatunk.
Egyedül, vagy egymást segítve együtt, egy kellemes társaságban.
Mondjuk itt, a Kupéban!
 
 

2010. május 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.