Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stigma

2012.01.16
Mikor megszülettem, pont olyan voltam, mint az összes többi csecsemő. Mindenem megvolt, fejem, fülem, kezem, lábam, meg a közötte levő is. Szüleim szeretetében fürdőzve nődögéltem, megtanultam járni, beszélni,  bájos mosolyommal a felnőtteket rabul ejteni, szájukból a „de gyönyörű ez a gyerek" felkiáltást kicsalni.
Később szófogadó kis konformistaként az óvó nénik kedvence lettem, a lányok is roppantul kedveltek, és én is őket. Sokkal normálisabbnak találtam játékaikat a fiúk verekedősdijénél.
Kisiskolásként is teljes ragyogásával sütött rám a Nap, sehol egy felhő. A fiúk csapatához ritkán szegődtem, még mindig a lányokkal szerettem játszani, és szelídségem a tanító néninél is jó pontnak bizonyult.
A felnőttek incselkedve kérdezték, melyik lány a kedvesem, melyik tetszik nekem a legjobban, és kópésan vigyorogtak, mikor azt feleltem: egyik sem.
Szorgalmasságom révén jó eredményeim voltak, szivacsként szívtam magamba az élet minden áldását.
Aztán a lányok furcsák lettek, titokzatoskodók, maguk között idősebb fiúkról kezdtek fénylő szemekkel beszélni, s mint bizalmasukat, engem is beavattak nyíló érzelmeikbe.
Később fiú osztálytársaimon is szemlélhettem a nagy változást. Megnyúltak, mélyülni kezdett a hangjuk, és akik eddig utálattal nyilatkoztak a lányokról, azok most mind körülöttük hemzsegtek, telhetetlen kézzel ahol csak tudtak, hozzájuk értek.
Először éreztem furcsán, kényelmetlenül magam, a tornasorban utolsóként kullogva.
Szüleim elmagyarázták, hogy én is meg fogok változni, csak a fiúk közül sokan, mint például én, később kezdenek kamaszodni. Belenyugodtam hát ebbe az átmeneti állapotba, és elfogadtam, hogy beszélgetni szeretek a lányokkal, de megérinteni nem kívánom őket. Bíztam szüleim szavában, és vártam, vártam a nagy változást, vártam, hogy mikor költöznek belém hasonló kívánalmak, mint kortársaimba. Miközben hallgattam a lányok fecsegését, a fiúk nagyzoló lelkendezését, egyre távolabb éreztem magam mindentől, mindenkitől, és belém ült a sejtés, hogy velem valami baj van.
Én is megnőttem, nem maradtam kicsi, ám annál inkább különc. Sem az ízlésem, sem a mozgásom nem hasonlított a kortársakéhoz, és szerettem nézegetni a butikok női ruházatú kirakatait. Otthon csak úgy hülyeségből felpróbáltam anya ruháit, aztán bezárkóztam a szobámba, két karommal átkulcsoltam a térdemet, hintáztatva magam, miközben csendben folytak a könnyeim, pedig ordítani írtam volna. Minden ízem üvöltötte a másságom. 
Hiába vártam-vágytam azt a mámorító érzést a lányok iránt, amiről a többiek beszéltek, sehogy nem talált rám.
Furcsa tekintetek, hátam mögötti összesúgások adták értésemre, hogy amit belül szinte be sem merek vallani magamnak, az kívülről is látszik.
Az unásig feltett „van már barátnőd?" kérdésre diplomatikusan mindig azt hazudtam, most a tanulás az első, minden más csak utána következhet.
Rám szakadt a valóság minden könyörtelenségével.
Láttam anyám beletörődő, apám távolodó, férfiatlanságomat elutasító kétségbeesését, hallgatásba burkolózását. 
Pedig úgy, de úgy kellett volna valakivel erről beszélnem!
Úgy, de úgy szerettem volna elmondani, hogy mennyire szenvedek, hogy megértésre, elfogadásra vágynék. Hogy nem akarom elveszíteni sem apám szeretetét, sem anyám gyengédségét, de ezt csak akkor érhetem el, ha hazudok, ha álnok vagyok.
Kényszerítettem magam, hogy úgy hassak, mint egy igazi férfi. Tanulmányoztam a viselkedésüket, a reakcióikat, az öltözködésüket, a beszédtémáikat, a végsőkig palástolni igyekeztem az igazságot.
Az igazságot, hogy nem vagyok igazi férfi, hogy,...hogy...lehet, hogy...?...ez már nem is kérdés...
Rettenetesen szégyelltem magam, akaratlanul is szemlesütve, zavarodottan jártam, a kapcsolatteremtésben elbátortalanodtam. Borzasztóan bántott, mérhetetlenül szerencsétlennek, kirekesztettnek és megbélyegzettnek éreztem magam. Még a toleráns emberekben is éreztem az elhatárolódást. Kegyvesztettként álltam a világban szégyenemmel, másságommal, megvetett és meg nem értett identitás zavarommal. Nem tudtam, hová fordulhatok, ki fogad el és ki vet meg, de leginkább azt nem értettem, mi a vétkem. A munkámat elsőrendűen végzem, nem vagyok bűnöző, nem vagyok gonosz, igyekszem segítőkész, udvarias, becsületes lenni, ám mégis csak egy szegletkő lehetek az utolsók között.
Én próbálnám szeretni a másik nemet, de sehogy nem megy, a normális identitású emberek el sem tudják képzelni, milyen lenézettnek lenni, csak mert férfi létemre férfiakhoz vonzódom. Vajon egy HOMO-világban ők mit éreznének, ha szinte megköveznék őket azért, mert heteroszexuálisak, mert nem az azonos, hanem a másik nemű egyedhez vonzódnak? Vajon ők nem küzdenének az elfogadásért?
Aztán egy napon, mikor már lelkemben nem tudtam mit kezdeni családom reménytelen próbálkozásaival és környezetem pillantásaival, nyakamba vettem a világot, és megkerestem a hasonszőrűeket.
Találtam társat, és jó érzés volt szeretni, úgy, ahogy férfinak nőt, nőnek férfit.
Mégis számkivetetten, érdekeink képviseletére alkalmatlanul. Ezek a visszhangos felvonulások valójában csak pankrációk, ügyünknek többet árt, mint használ. Legtöbbünk nem szereti a magamutogatást, hogy egyesek miért tartják fontosnak, nem tudom.
Amit tudok, az az, hogy szeretnék csendben a barátommal élni, és dolgozni.
Szeretném, ha ezért nem köpne le senki.
Szeretnék a szüleimnek nem szégyenfoltja lenni.
Mert lám, hiába kedvesség, műveltség, hiába segítőkészség és tudás, mindezen értékek alárendelődnek egy tőlem független genetikai krakknak, amely lejjebb sorol még a legutolsó „normális" embernél is.
Stigma.
 
 

2010. augusztus 8. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.