Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sír a telefon

2012.01.16
Az élesen csörgő készülék kijelzője láttán elmosolyodom, ni csak, Juli barátnőm hív egy csevelyre.
Vállamat kissé megemelve, fejemet oldalra hajtva szorítom a fülemre a kagylót, hogy két kezem szabad legyen, s be tudjam fejezni a gépen a mondatot.
Azután mosolyom lehervad, ujjaim bénultan megállnak.
Juli zokog.
Elcsukló hangon meséli, hogy megint megtörtént, ami szokott, vagyis megint nem ő tett egy halódó kapcsolatra pontot. Megint hagyta, hogy a másik előbb lépjen, megint ő a kirúgott, megint ő a megalázott.
Szótlanul hallgatom.
Pedig – hüppögi – tudja, hogy mikor lett volna alkalma kimondani, hagyjuk az egészet, nincs értelme tovább. Mégsem tette. Képtelen volt. Mindig felcsillant egy sugár, amibe belekapaszkodott, egy leheletnyi esély a folytatáshoz.
Fáj nekem Juli bánata.
Segítenék, de távol vagyok, a világ másik végén. Messze sodródtunk egymástól.
Pedig lehet, hogy a kritikus helyzetben elég lenne a baráti kéz, hogy a sztereotípiát széttörhesse, s a megfelelő pillanatban csendben odasúgnám neki: hagyd! Itt most állj meg! Ne légy te a kirúgott, ne légy te a megalázott!
De nem vagyok a közelében. Nem tudom megakadályozni, hogy újra és újra beleessen a kitaszítottság hibájába, mely életének szükséges és elengedhetetlen részeként rögzült benne.
Mint egy kísérteties lenyomat.
Öt éves volt, mikor először élte át ezt.
Vidámságra hajló, és boldogságban fürdő pici lelkének hatalmas trauma volt a válás. Juli fegyverré vált, vele hadakoztak, ölték egymást a szülei. Anyja azzal ijesztgette, hogy apa rossz, apával nem szabad elmenni.
Nem értette, hisz apa csodálatos, apának ő a hercegkisasszonya, neki pedig apa maga a Férfi!
Azon a bizonyos napon anya többször is elmondta, hogy már soha többet nem viheti el őt apa, Juli ennek ellenére felöltözött a pörgős szoknyába, felhúzta a kopogós cipőjét, elővette a szebbik kabátját, és reménykedve, türelmesen várt.
Amikor apa megérkezett, anya gyűlölködő elégedettséggel valami papírt mutogatott, és azt kiabálta, elintézte, hogy ne vihesse el többé Julit. Ő kétségbeesve állt, fülét befogta, hogy ne halljon, szemét összeszorította, hogy ne lásson, és görcsösen belekapaszkodott apába.
Apa indulatosan összegyűrte a papírt, a sarokba vágta, Juli kezét lefejtette magáról, dühösen lökött rajta egyet, és bevágta maga mögött az ajtót.
Soha többet nem ment érte.
A keserves élmény – hogy a szeretett férfi ellökte magától – mélyen a lelkébe vésődött, anyja pedig gügyögve tömte tele csöpp kis fejét, hogy ez így van jól.
Néhány évvel később a történet nagy vonalakban megismétlődött.
Deja vu.
Tizenöt évesen először volt szerelmes. Igazi, hatalmas, lángoló kamaszszerelem volt az övé, melyet anyja sehogy sem nézett jó szemmel, és mindent elkövetett ellene.
Sikeresen, a fiú ejtette Julit.
A szakítás után Juli összecsomagolt, otthagyta az anyját, megkereste az apját és hozzá költözött.
Csakhogy apja ekkor már jó ideje új életet kezdett, és Juli bármennyire is igyekezett maximálisan beilleszkedni és megfelelni, az asszonynak sehogy sem volt ínyére a jövevény.
És bármennyire is örült a lányának az apja, a végleges maradást második feleségére hivatkozva elutasította.
Juli ismét megélve a kitaszítottságot, érzelmileg kifosztva hallgatta az anyai szöveget, miszerint ez másképp nem is történhetett.
Életének szükséges és elengedhetetlen részeként rögzült benne az elutasítottság, mint egy kísérteties lenyomat, melyet valami kényszerítő erő hatására időről-időre kiprovokál.
Ahogy most is.
Messze vagyok, nem tudok segíteni.
Nem tudom egy bátorító szó, egy meleg tekintetű mosoly mellett a kritikus pillanatban odasúgni: Itt most állj meg! Hagyd!

Csak tehetetlenül hallgatom, hogy sír a telefon. 

 

2010. június 22.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.