Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kéretlen útitárs

2012.01.14

 Csendesen somfordálok le a veranda lépcsőn, megemelve a kiskaput, hogy zár se csattanjon. Útitárs nélkül szeretnék kerekezni, magamban, hallgatagon. Céltalanságom átrepít a Csatorna-híd fölött, önkéntelenül csábulok kedvesemhez, a Hansághoz.

A sűrű esőzések nyomán felázott dűlőúton mély csapást hagytak az óriáskerekű munkagépek. Mélyedésükben posványszagú a víz, tetejük zölddé vált a békanyáltól.
Kerülgetem.
Biciklim rázkódva zötyög, néhol le is kell szállnom, hogy átemeljem a sáros, iszapos dagonya fölött. Vaddisznó, őz, róka nyomait látom körülötte, s az ösvényen is, ahol haladok.
Csönd van.
A szél elállt, a madarak elhallgattak, vihar készülődik. Nem zavar, csak megyek, nyomom a pedált, fáradtságom, napi nyűgöm szétterül. Szénaillatú nedves avar édeskés párája lebeg a fák alatt, csipkerózsák nyúlánk ágai vetődnek átal az úton, belekapaszkodnak pulóverembe. Finoman marasztalnának, de nem hagyom. Pedig meglehet, jó lenne hallgatni rájuk, mert ők tudják, hogy mögöttük a sűrűben őzbak figyel.
Talán tanácstalanságában iramodik meg, és ugrat át előttem, bele a lekaszálatlan rét állig érő füvébe. Csak a feje látszik ki meg két kis agancsa. Egy apró liget felé igyekszik a mező túloldalán.
Utam mellette vezet el.
Kissé riadt vagyok, tudom, hogy az őz nem szelíd állat, bár sokan ezt gondolják róla, szép szeme, kecses alakja, no meg a kedves öreg nénés mese nyomán. Ha megtámadna, esélyem se lenne megvédeni magam nyársaló, hegyes agancsaitól. Abban bízom, hogy ő legalább annyira riadt, mint én, és maglapul. Kerülve a hirtelen mozdulatokat igyekszem el a ligeterdő mellett, s csak belülről hallom szívem egyre erőteljesebb zakatolását. Kezemmel a zsebemre tapintok, megvan-e a telefonom. A vadászlesig még legalább kétszáz métert kell kerekeznem. Vagyis csak kellene, mert le kell szállnom, egy belvizes szakasz süppedős mocsaras részén kell átemelnem a bringát, cipőm cuppan a sárban. Jó méternyire be kell mennem a búzatáblába, ott szárazabb, de a kerekek még itt sem gurulnak. A liget felől gallyak reccsenése hallik, minden bátorságom inamba szállna, ha a bodzabokrok fehér karéjos virágtányérjai nem bólogatnának bátorítón felém. Végre túljutok az ingoványon, felpattanok, és hátra sem nézve tekerek, ahogy csak bírok.
Lassan csitul szapora légzésem, a fából tákolt vadászles tövében már csak a szúnyogok aggasztanak. Felzavartam őket, s most mind bosszút akar állni. Kíméletlen vagyok, csattanó tenyerem hatásos fegyver, nem adom a véremet, de hogy csökkentsem az áldozatok számát, gyorsan felkapaszkodom a szőrös lécből eszkábált létrán.
A látvány a megszokott, hanyi erdő, hanyi rét, vizenyők váltogatják egymást. Rögtön mellettem tájidegen fenyves, vele szemben a lecsapolt mocsár helyén gyér és savanyú talajú, nem sok érő szántó, tán cirok van benne.
Bámulom a közeledő sötét zivatarfelhőket, hagyom kergetőzni gondolataimat, szétáramlani érzéseimet, örömet, borút egyaránt. Engedem a természetnek, hogy magába szippantson, részévé olvasszon, mert magam is arra vágyom, hogy eggyé váljak vele. Aztán vonakodva kiválok ölelő karjából, mert sötétedik.
Őzbakom megbátorodva kilép rejtekéből, és kényelmesen átporoszkál a bevetett földön. Nem érzi veszélyben magát. Most látom csak milyen hatalmas. A búzatáblába már ringó-rengő gyönyörű szökelléssel veti bele magát, kicsit legelészik, s egy újabb szökkenéssel a dűlőúton terem.
Hívogat. Pont arra baktat, amerre nekem is mennem kell. Szemmel kísérem, míg eltűnik a sűrűben, fülemmel követve távolodását.
Türelemmel várok.
Pillanatra még átruccanok az irtásra, megcsodálni az éger hagyásfákat, majd követve kéretlen útitársam nyomát, magam is hazaindulok.
 
2010.06.09.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.