Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A művész meg az irigység

2012.01.15
Gézával egy kávézó teraszán beszélgetünk.
Szokásosan, ahogy régen, gyerekkorunkban, mikor még szomszédok voltunk. Vagyis ő mesél, én meg hallgatom. Felveszi a régi fonalat, és onnan folytatja, ahol abbahagytuk. Az esküvőjétől, mert azon találkoztunk utoljára.
Meséli, hogy igaz szerelme változatlanul a művészet maradt.
Meséli, hogy a mai napig szálka a kollégák szemében, nem tudják megbocsátani neki, hogy nem állt be abba a sorba, amibe ők, és inkább vállalta a bizonytalanságot, mint a megalkuvást. Örök bűne marad, hogy az állandó és kitartó alkotómunka következtében gyarapodó műveibe képes volt belelehelni szívét, lelkét, teljes emberi mivoltát, képes volt fejlődni, mindig újat hozni.
Meséli, hogy három éve elváltak, mert egy pillanatra sem volt hajlandó feladni hivatását holmi létbiztonságért. Amíg művészetével eleget keresett, addig működött a házassága, de Klára az utóbbi évek máról-holnapra élését már nem tudta tolerálni. Amit meg is ért. Elúszott mindene. De nem adja fel, neki ez a dolga, ha elesett, feláll és újrakezdi. Nem hajlandó sehova sem elszegődni. A szabadság, az alkotás alapvető lételeme, hiányában úgyis elpusztulna.
Csendben figyelem őt.
Kopottas ruhája nett, ódivatú lábbelije ragyog. A Sors hétköznapi emberként megrágta, kiköpte. de a szemében tűz lobog, s tele van hittel, tervekkel.
Eszembe jut Klára, akiről annakidején nem feltételeztem, hogy csak addig támogatója párja művészetének, amíg profitál, s hogy a mélypontra taszító, lelki tusákban bővelkedő válságban már nem akaródzik férjének társa lenni.
Eszembe jut, hogy Géza soha nem volt hajlandó hazáját elhagyni, pedig lehet, hogy jobban járt volna. Valami küldetéstudat féle érzés munkált benne mindig, neki itt van feladata, ide született.
Meséli, hogy nemrég összefutott Donáttal, egy régi évfolyamtársával, aki most rajzot tanít és szépen halad az egyetemi ranglétrán felfelé, a hozzátartozó többszázezres fix fizetéssel együtt.
Meséli, hogy Donát irigykedve jegyezte meg, milyen jó neki, Gézának, mert mindig azt csinálhatja amit szeret, az alkotás a munkája, a hobbija és fordítva. S hogy milyen rossz neki, Donátnak, mert a tanítás meg a család igényei mellett évek óta nincs igazán ideje tehetségét kibontakoztatni.
Meséli, hogy mikor felajánlotta Donátnak azt az utat, amin ő jár, azt a lehetőséget, amit ő választott, akkor Donát fanyalogva azt mondta, ő ezen már változtatni képtelen.
Elhallgat, elnéz a messzeségbe, talán azon tűnődik, szegény Donát a világ mely részébe nem jutott még el. Büszke mozdulatlansága is erőt, tartást sugároz.
Mikor visszafordul, bizalmasan hozzám hajol.
Tudod – néz mélyen a szemembe, mosolyogva – van az úgy, hogy a pénzében gazdag, lelkében kiürült művész elirigyli a mezítláb járó teremtő erőt.
Két meleg tenyere közé rejti a kezemet, pihe csókot nyom rá.
Köszöni, hogy összefutottunk…..
Hosszan nézek utána, emelt fős, egyenes járása mit sem változott, csakúgy, mint valódi szerelmébe vetett hite. Eszembe ötlik, amit nemrégiben olvastam az „Ím ígyen”-ben.
„Terméketlenek vagytok, ennek okáért vagytok hit híjával.
Ám akinek teremtenie kellett, annak mindig megvolt a maga való álma és csillagjele – és az hitt vala a hitben.”
 

Úgy legyen! 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

maroti.gyorgy@gmail.com

(Maróti György, 2012.02.14 06:49)

Kántor Áron pártján állok: erősen igaz írás...

Re: maroti.gyorgy@gmail.com

(Zsuzsanna, 2012.02.15 14:04)

Köszönöm hozzászólásod, s hogy olvastál, Kedves Gyuri!
Szép napod legyen!

Kantorar@gmail.com

(Kántor Áron, 2012.02.05 13:01)


Ez annyira igaz! Néha ugyan elveszhetnek a csillagjelek, de a hite megtarthatja az alkotót a kijelölt útján.

Re: Kantorar@gmail.com

(Zsuzsanna, 2012.02.09 11:17)

Köszönöm a látogatást és a hozzászólást!