Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zigóta

2012.01.17
Déna lassan ébredezett, lecsukott szemhéján keresztül is érzékelte az ablakon át beszűrődő fényt. Bódultan nyúlt az éjjeliszekrényen lévő karórája után, mikor telefonja hangosan megszólalt. Gyorsan felkapta, csendesen bejelentkezett, s közben aggódva a mellette alvó Ronra pillantott. Késő éjszakáig dolgozott, hogy befejezze a beszámolóját, szüksége lenne a pihenésre.
Doktor Tasmani hívta, hogy megvannak a vizsgálati eredmények, jó lenne, ha délután mindketten befáradnának a klinikára, hogy meg tudják beszélni.
Déna boldog mosolygással feküdt vissza, bal karját a feje alá igazította, jobbjával gyengéden megsimogatta a hasát. Számításai szerint nyolc hetes a picurkája.
Két éve ismerik egymást Ronnal, az egyik egyetemi kollégiumi bulin találkoztak először. Nem, nem volt szerelem az első látásra. Egyszerűen csak élvezték egymás társaságát, élvezték, hogy számtalan közös tulajdonságuk van és hihetetlenül sok dologról egyformán gondolkodnak. Hetek teltek el önfeledt beszélgetéssel, mikor egyszer Ron váratlanul megcsókolta. Felpezsdítette a fiú érzéki sóvárgása, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy vágyaiknak szabad utat engedjenek.
Szerencsésnek mondhatta magát, jómódú szülei egyetlen lányaként mindene megvolt, lakást is vásároltak neki.   
Nem volt egyszerű az önérzetes Ront rábeszélni, hogy költözzön ki hozzá a kollégiumból, végül azzal győzte meg, hogy bizony neki is könnyebb lenne, ha feleződne a lakás rezsije.
Boldogságuk akkor teljesedett ki, mikor bizonyossá vált, hogy élet fogant benne, és Ron olyan örömmel fogadta a hírt, hogy kicsordult a könnye.
Trud, a barátnője ajánlotta Dr. Tasmanit.          
Ronnal együtt mentek múlt héten hozzá, az orvos valóban nagyon figyelmes és alapos volt. Javasolta, hogy ha már így együtt jöttek, akkor csináljanak egy DNS vizsgálatot is. Ez ugyan valamelyest megnöveli az eredményre való várakozást, de megéri.
Gyengéden szemlélte alvó kedvesét. Nem is baj, hogy délután kell menniük, így legalább kipihenheti magát.
 
 
 
Mivel az asszisztens már elment, Dr. Tasmani maga nyitott ajtót, hogy betessékelje a váróból pácienseit. Látta, hogy Ron térdén keresztbe vetett bokával ül, s tekintetével nyugtalanul követi Déna feszült téblábolását. Időtlennek tűnhetett nekik a várakozás, pedig csak néhány perccel tért el a megbeszélt időponttól.
A bőrbevonatos kanapéra mutatva hellyel kínálta őket, s miután előszedte az eredményeket tartalmazó dossziét, maga is leült az egyik fotelba. Tekintetével többször is végigmérte a fiatalokat, gondterheltnek tűnt. Szimpatikus volt neki a pár az első perctől fogva, nem feltételezett róluk semmi rosszat, semmi alakoskodást. Olyan egyszerű, tiszta örömmel néztek a jövőbe, elképzelhető, hogy tényleg nem tudják az igazságot. Vagy ő téved?
Kimondottan nehezére esett feltennie az ismeretségükre, sexuális kapcsolatukra, múltjukra, családi viszonylataikra vonatkozó kérdéseket, de sehogy sem fért a fejébe az az eredmény, amit kapott, s remélte a válaszokból fény derül a furcsa valóságra. Cseppet sem csodálkozott azon - mikor többször is visszatért a fiatalok szüleinek lehetséges régi kapcsolataihoz, meg az esetleges gyermekkori ismeretségükhöz -, hogy Ronnak fogyni kezdett a türelme, s arra a kérdésére, hogy valamelyikük örökbefogadott gyermek-e, határozottan felcsattant, ugyan hogy jönnek ide ezek a kérdések, ahelyett, hogy a vizsgálat eredményeiről adna tájékoztatást.
Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a zaklatottságát elrejteni nem tudó Déna csitítóan Ron térdére tette kezét, és csak elfúló hangon tudta a „Valami nincs rendben?” kérdést magából kipréselni.
Pár másodpercig figyelmesen nézte a lányt, majd csendesen megszólalt.
- Igen! Valami nincs egészen rendben önökkel. Kétszer is ellenőriztem a vizsgálatokat, és több módszert is alkalmaztam az elemzésre. A DNS vizsgálat szerint önök nagyon közeli rokonságban állnak egy mással. Hogy egészen pontos legyek, az eredményekből arra következtetek, hogy önök testvérek.
A fiatalok értetlenül és riadtan néztek egymásra.
Az orvos sokmindenre számított, de arra a legkevésbé, hogy Ron hisztériás vihogással figurázza ki a szülőket, s ecseteli a hüledező Dénának, miként léphetett félre egyikük anyja a másikuk apjával.        
Tehetetlenül figyelte a fiú kétségbeesett vergődését, s aggódva szemlélte a lányt. Krákogva megköszörülte a torkát, majd vett egy mély levegőt, hogy képes legyen helyreigazítani Ron tévedését, és legyen ereje kimondani a vele járó kegyetlen valóságot.
- Nem léptek félre. A helyzet az, hogy önök nem féltestvérek. A DNS kontroll egyértelműen megerősíti, hogy mindkettőjüknek egy és ugyanaz az anyja és az apja. Önök édestestvérek. S mivel ez incestuosus kapcsolatnak minősül, jelentenem kell az illetékes hatóságoknak. Ezen kívül szót kell ejtenünk a terhesség megszakításáról, mert rendkívül kicsi az esélye az egészséges utódnak. Egy minden valószínűség szerint fogyatékos gyermeket tudatosan vállalni, nagyon nagy felelősség. Sajnálom. Nem volt könnyű ezt az eredményt közölnöm önökkel. Maguknak pedig nem lesz könnyű magyarázatot keresni arra, miért nem tudták - ha valóban nem tudták -, hogy édestestvérek.
 
 
 
A keskeny, kissé beesett arcú Maxim Bhuldeus karikás szemmel ült a dosszié felett, kihallgatásra várta a Filart házaspárt. Már magától a szótól rosszul érezte magát. Miért nem lehet a jegyzőkönyvbe a „tisztázó beszélgetés” fogalmat használni?
Második éjszaka nem alszik, ilyen üggyel még sosem volt dolga. Dr Tasmani vizsgálati eredményeit hivatalból még két szakértővel ellenőriztette, és megérkeztek a szülők DNS tesztjeinek az eredményei is.
Nem sokáig töprenghetett, a titkárnő bejelentette Filartékat. A férfi őszes, hatvan felé járó szikár ember, a feleség is túl az ötvenen, rendkívül ápolt és kissé elhízott. Máskor loyális arcán riadalom és értetlenség keveredett, tétován ültek le az ügyésszel szemben.
Bhuldeus ellenőrizte Carl Filart és Maria Filart okmányait, majd az előírásokra hivatkozva bekapcsolta az asztalon lévő diktafont.
Tekintetét le nem véve a házaspár arcáról ismét megkérdezte, megerősítik-e, hogy ők Déna Filart törvényes és vérszerinti szülei, majd az igenlő válasz után megkérte őket, beszéljenek Déna születési körülményeiről.   
Carl ujjait morzsolgatva zavartan lehajtotta a fejét, felesége, Maria a gyámügyes szemébe nézve csendesen beszélni kezdett.
Halkan, de tisztán érthetően elmesélte, hogy rettenetesen szerettek volna egy gyermeket, de többévi házasság után sem adatott meg nekik ez az áldás. Hosszú évekig jártak orvostól orvosig, próbálkoztak különféle kúrákkal és gyógyfürdőkkel, eredménytelenül, míg végül felkeresték a LomSter Intézetet. Vallási és nyárspolgári előítéleteket félretéve vállaltak mindent, s vetették alá magukat a gyakran nem kellemes procedúráknak.  
Igen, Déna mesterségesen, laboratóriumi körülmények között fogant, csúnya szóval kifejezve: lombikbébi.
Az ügyész látta, milyen nehéz az asszonynak erről beszélni. Többször is a férjére pillantott, aztán mikor a sírástól elcsuklott a hangja, a férfi folytatta a történetet.
Emlékei szerint nagyon sokára értek el csak eredményt, teltek a hónapok s már itt is kezdték elveszíteni a reményt, mert a beültetett petesejtek nem tapadtak meg. Az utolsó beavatkozást az orvos már el sem akarta vállalni, de a felesége könyörgött, tegyenek saját felelősségükre még egy próbát.
És megtörtént a csoda, ez a beültetés sikerült.
Normális lefolyású terhességből, császármetszéssel megszületett a lányuk.
Bhuldeus ismét elkezdett kételkedni a tényekben, ahogy a visszaemlékezés boldog ragyogását látta átsuhanni a két szülő arcán.
Alig bírta feltenni az elkerülhetetlen kérdést:
- Büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik, hogy a LomSter Intézetnek az eljáráshoz mind a petesejtet mind a spermiumot önök szolgáltatták?
- Igen!
- Akkor viszont nem tudom még lezárni ezt az ügyet - szólt az aktákat lapozgatva Bhuldeus -, ugyanis Déna Filart és Ron Mettis, valamint az önök DNS vizsgálatainak eredménye alapján - melyet az orvosok két külső szakember bevonásával minden kétséget kizáróan megerősítettek -, Dénának nem önök a vér szerinti szülei.
 
 
 
Dr. Oskar Agenor udvarias mosollyal köszönte meg az irattáros gyors munkáját, megvárta, míg az becsukja maga mögött az ajtót és kezébe vette a felhozott dossziékat.
Összevetette azzal az aktával, melyet tegnap kapott meg Maxim Bhuldeustól. Az ügyész arra kérte, hogy miután áttanulmányozta a Dr Tasmani által benyújtott rendkívül szokatlan vizsgálati eredményeket, fáradjon be hozzá egy beszélgetésre.
A LomSter intézet igazgatóorvosa patyolatfehér zsebkendőjével megtörölte a szemüvegét, felitatta a homlokára kiülő aprón gyöngyöző verejtéket, és belemélyedt az esettanulmányozásba. Alig egy óra elteltével felemelte a telefont, hogy időpontot egyeztessen Bhuldeussal.
Az ügyész kicsit meglepődött, a fehér hajú, fehér szakállas orvos láttán, fiatalabbnak gondolta az országos hírű intézmény vezetőjét. Elismerően hümmentett, mikor személyi adatai nyomán kiszámolta, hogy elmúlt hetven éves.
Az intézet tevékenységével kapcsolatos hivatalos kérdéseire Dr. Agenor röviden elmondta, hogy huszonnyolc éve fogott hozzá a lombikbébi programhoz egy lelkes orvoscsoport, akik úgy bérelték az egyik laboratóriumot a klinikán belül. Egyre többen keresték fel őket, s egyre több családon tudtak segíteni, olyanokon, akik már teljesen elvesztették a reményt, hogy gyermekük szülessen. A klinika keretei szűkössé lettek, kiváltak és egy teljesen független intézetet hoztak létre, így született meg a LomSter, ahol eleinte orvosként, később osztályvezetőként dolgozott, tíz éve pedig a vezetője.
Az ügyész leplezetlen kíváncsisággal hallgatta az orvos beszámolóját, aki privát érdeklődésére röviden vázolta, hogy az első fázisban hormonális kezeléssel érik el azt, hogy a petefészekben több petesejt is termelődjön. Ezt követően a hüvelyen keresztül egy ultrahangfejre rögzített eszköz segítségével leszívják a petesejteket tartalmazó folyadékot, egy speciális oldatba, majd inkubátorba helyezik a petesejteket. A spermiumokat laboratóriumi eljárásokkal előkészítik a megtermékenyítésre, majd egy szövettenyésztő edényben a petesejtek mellé helyezik őket. Ezek után a természetben ismert módon megtörténik a megtermékenyítés, vagy ha ez valamilyen okból kifolyólag nem lehetséges, a spermium petesejtbe fecskendezésével valósítható meg. A megtermékenyítést követően a petesejtek visszakerülnek az inkubátorba, ahol még 1–5 napig terjedően fejlődnek.
A lombikbébi eljárás utolsó szakaszában kerül sor az embriók méhüregbe való beültetésére, a be nem ültetett petesejteket pedig megfelelő hőmérsékletre hűtve tárolják, ha a párok a későbbiekben másik gyermeket is szeretnének.
Maxim Bhuldeus szeme egy pillanatra összeszűkült, majd hirtelen Agenornak szegezte a kérdést:
- Mi a biztosítéka annak, hogy a saját petesejtjüket kapják vissza?
- Szigorúak az adminisztrációs eljárások.
- És körülményesek, ha jól értelmeztem, amit az aktákban olvastam. Igaz, hogy személyiségi jogokra hivatkozva anonim kezelték ezeket?
- Húsz évvel ezelőtt a nevek helyett valóban kapcsolati kódokat használtunk. - Elképzelhető, hogy összecserélték a tárolókat?
Agenor alig észrevehetően megvakarta az orra tövét, és megrázta a fejét:
- Nem valószínű. Minden tárolón ott voltak a kódok, melyeket a naplószámmal egyeztetve állapítottuk meg, melyik tároló kinek a petesejtjét tartalmazza.
- Nem vitatom a precíz munkavégzést, de mindettől függetlenül, elképzelhető egy elcserélés?
- Emberi mulasztások sajnos mindig előfordulhatnak, de ezt ekkora idő elteltével lehetetlen kideríteni.
Bhuldeus ragadozómadárként csapott le a következő kérdéssel:
- Folytatnak petesejt kereskedelmet?
A professzor abban a pillanatban ugyanabban a stílusban válaszolt:
- A válaszom határozott nem! Ezt a LomSter kategorikusan ellenzi, és nem csupán a jogszabályok miatt! Úgy gondolja, hogy az intézmény megkockáztatná a hírnevét, és sokévi munkájának az eredményét?
Bhuldeus nem gondolta, csupán provokált, a reagálás érdekelte. Tekintetét le nem véve Agenor arcáról tette fel újabb kérdését:
- Van tudomása feketepiacról?    
- Elhatárolódunk!
- A válaszából azt értelmezem, hogy létezik.
- A tudomány, az etika és a kereskedelem nem mindig járnak kéz a kézben.
- Mi történik a petesejtekkel, ha a párok nem akarnak több gyermeket?
- A szülőknek nyilatkozniuk kell a petesejtek sorsáról, kérhetik a megsemmisítését, vagy felajánlhatják adományozásra.
- Van mód adományozásra?
- Igen, de ennek lehetőségét csak a donorok ajánlhatják fel, ráadásul konkrétan megnevezve azt, akinek felajánlják.
- Ron Mettis fogantatása is a LomSterben történt?
Maxim Bhuldeus nem tudta leplezni döbbenetét, mikor Oskar Agenor közölte vele, hogy Ron Mettisnek semmi köze a LomSterhez, ugyanis Ron Mettis nem lombikbébi.
Hirtelen úgy érezte, végképp belezavarodik az ügybe, képtelen követni és kibogozni. S amikor arra a kérdésére, hogy Agenor mennyire bízik meg a dolgozóiban, az a válasz érkezett, hogy minden tekintetben maradéktalanul, felállított teóriája egy pillanat alatt füstté vált.
 
 
 
Ronnal ugyancsak régen esett meg, hogy az egész család kikísérte a pályaudvarra. Sorra ölelt mindenkit, apját, anyját, bátyját. Az első osztályra váltott jegyet, pedig nem szokott, de most maga akart lenni, hogy a többórás úton valahogy helyére illessze a hallottakat, és barátkozzon azokkal.
Kavargott benne az elmúlt két nap, az agya éppúgy képtelen volt leülepíteni a mellbevágó valóságot, mint a szíve.
Vasárnap, az étkező asztalnál tartotta a legalkalmasabbnak a pillanatot arra, hogy elmesélje mi történt az orvosnál vele és Dénával. Arra a kérdésére, hogy szülei közül valamelyikük ismerte-e valaha Déna szüleit, döbbent csend volt a felelet.
Konrád volt képes hamarabb megszólalni, kissé köhécselve, krákogva. Határozottan kijelentette, hogy soha, még csak hírből sem ismerték Déna szüleit. Hogy miért állíthatott ilyet az orvos, arra csak a fejét rázta. Talán tévedett, hisz megesik az ilyesmi.
Látta anyja könnybe lábadt tekintetét, ahogy esengve apjára pillant, s bocsánatkérően azt mondta, semmi értelme a titkolózásnak, itt az ideje, hogy a gyerekek is mindent tudjanak. Apja bólintott s bár nehezen jöttek a szavak, de végül érthetően elmondta, hogy Odin lombikbébi program keretében születhetett csak meg. A nőgyógyász azt mondta, hogy Elsánál olyan a petevezetékek rendellenessége, hogy egyetlen lehetőségük az, ha megpróbálkoznak a szervezeten kívüli, mesterséges megtermékenyítéssel.
Így született meg a LomSter segítségével Odin, az első ilyen bébik között.
Szegény Odin megszólalni sem bírt, a meghökkenés és az elfogódottság különleges keveréke ült ki az arcára, néha falfehérré sápadt, máskor tűzpirossá vált.
Ő, Ron is hatalmas gombócot érzett a torkában, s még most is alig hiszi, hogy ki tudta préselni magából azt a logikus megállapítást, hogy eszerint ő is lombikbébi.
Elsa azonban a fejét rázta.
- Nem, Ron. Te természetes módon fogantál. Igaz, hogy több megtermékenyített petesejtet lefagyaszttattunk, mert úgy gondoltuk, pár év múlva feltétlen szeretnénk egy másik babát is, de sosem került rá sor, hogy igénybe vegyük. A sors különös játékot űzött velünk.
Az egyik szokásos kontrollon kiderült, hogy terhes vagyok. Nem akartuk elhinni, az orvos kétszer is megismételte a vizsgálatot, mert ő is csak hüledezett, hogy ez megtörténhetett.
Pedig igaz volt.
Így aztán két évre Odin születése után világra jöttél te is. Határtalan boldogság volt ez.
- És a zigótákkal mi történt? - szólalt meg váratlanul Odin.
- Nyilatkozni kellett volna, hogy engedélyezzük a fagyasztóinkubátorban tartás megszüntetését.
- És???
Anya fájdalmasan nézett rá.
- Nem nyilatkoztunk. Képtelen voltam. Pedig lehet, lehet, hogy helyesebb lett volna.
Csendben tördelte kezeit.
- Nem bírtam – nézett keservesen -, a szívem szakadt bele. Nem bírtam kimondani a halálos ítéletet a belőlünk fakadó életnek még erre a …, erre a parányi, kezdetleges formájára sem. Bocsássatok meg!
Ront emlékezésében megzavarta a kalauz, néma bólintással viszonozta csak a köszönést, szótlanul nyújtotta a jegyet, s miután eltette, egy ideig üres tekintettel bámulta a tájat. Az ablak mellett elszaladó fák eggyé váltak az éggel, a földdel, lelke sajgásával, lassan visszavándorló gondolatai összemosódtak az egyenletesen lüktető zakatolással, és kérdések formájában kúsztak fel a tudatáig.
Miért váltak a sors játékává, mihez kezd, ha Déna tényleg a testvére? Hogyan fogja tudni, s képes lesz-e egyáltalán a szerelmet testvéri szeretetté alakítani?
Kit hibáztasson, és hibáztathat-e egyáltalán valakit? Vajon mi az igazság, vajon hol az igazság? Vajon mit érez most Odin, és legfőképp, mit él át most Déna?
Vajon mi ad erőt elviselni a csapásokat?
Észre sem vette, hogy a mellette futó tájat már csak szeme homályos fátyolpárája mögül látja.
 
 
 
A tolakodó szél meg-meglibegtette a nyitott ablak elé húzott függönyt, s Déna merev tekintettel bámulta az ágy végén játszadozó fényeket.
Máskor boldogan gyönyörködött volna kecses táncukban, most semmi nem hatolt el a lelkéig.
Nehezen ébredt az altatásból, ezt a madárarcú ápoló mondta neki, mielőtt kiment volna egy kancsó teáért. Arról is tájékoztatta, hogy az abortusz során semmilyen komplikáció nem lépett fel, és hogy annyi gyereke lehet még, amennyit csak akar.    
Nem érdekelte.         
Tegnapi gyűlölete helyébe mára az üresség költözött. A végtelenségig kifosztottnak érezte magát, egy tehetetlen, sorsát irányítani és elfogadni képtelen bábnak.    
Tudós doktorok megállapították, hogy Ron már nem lehet a szerelme, csak a testvére, és szerelmük gyümölcse pusztulásra ítéltetett. Nincs vigasz, csak a lélek mérhetetlen kínja, nincs semmi csak reménytelen sötétség, értelmét vesztett létezés.
Fejét lassan megmozdította, furcsa neszek ütötték meg a fülét, halk síró, susogó hangok.   
Összeszedte minden erejét, az ablakhoz ment és fellépett a párkányra. Alant apró autók, hangyányi emberek, megszédült, ahogy lepillantott, aztán halványan elmosolyodott. Már tudta, mit kell tennie, hogy az ég felől érkező hangok nyomán meg nem születhetett gyermeke után repülhessen, csak jó alaposan kell elrugaszkodnia. Karjait széttárta, kicsit tétovázott, mert a hangok iránya megváltozott, a susogás nem az ég felől jött, s nem síró, hanem könyörgő volt. Két ölelő kar kulcsolódott a derekára, „kérlek ne menj, kérlek maradj!”
Csodálkozva pillantott hátra, ősz hajú, ősz szakállú férfi nézett rá esdeklőn.
Déna egy pillanatra megfeszítette magát, aztán ernyedt megadással hagyta, hogy az ismeretlen visszahúzza.           
Belerogyott abba székbe, amelyikről az ablakba lépett.
A férfi bemutatkozott, de nem jegyezte meg, ismeretlenül is utálta azt, aki nem engedte őt bébije után, ezt rekedt, szenvtelen hangon a tudomására is hozta. Nem hatotta meg az sem, amit magyarázott valami rendkívül nehéz időszak megértéséről, szerettei aggódásáról, meg arról, hogy nem megoldás az, amivel az előbb próbálkozott, leszegett fejjel, nyersen közölte, hogy nem akar élni, nincs kiért és nincs miért, neki nincsenek szerettei, nem akar senkit látni, rá se legyen kíváncsi senki.       
Bosszantotta az idegen állhatatos próbálkozása, annál is inkább, mert lelke mélyén érezte annak igazát.
– Ki küldte magát ide? – nézett fel megtört-dühös tekintettel.
– Senki. Magamtól jöttem
– Minek?
– Elmondani az igazságot és bocsánatot kérni.
– Nem értem! – hunyt ki és vált értetlenséggé Déna fásultsága.
Az orvos leült és halkan, tisztán érthetően beszélni kezdett.
– Huszonnégy évvel ezelőtt egy középkorú házaspár jelentkezett a LomSter Intézetnél, mert gyermeket szerettek volna. Az ön szülei voltak. A vizsgálatok szerint semmi akadálya nem volt annak, hogy külső megtermékenyítéssel gyermekük szülessen és mégis sikertelen volt minden beültetés, a zigóták rövid időn belül elhaltak és leváltak.  
Mivel én kezeltem, nekem kellett megmondani nekik, hogy nem javaslom, sőt határozottan ellenzem az újabb beültetést, mert félő, hogy Maria Filart egészsége teljesen rámegy. Láttam az asszonyon, hogy szinte meggörnyed a szavak súlya alatt, aztán összeszedte magát és valósággal könyörgött, hogy ismételjük meg a kezeléseket, ő erős, mindent vállal, és tudja, érzi, hogy nem hiába reménykedik.        
Én genetikai összeférhetetlenséget sejtettem a háttérben és gyanítottam, hogy hiába kockáztatja az egészségét, de ő elszánt és bizakodó volt.         
Megrendített ennek az asszonynak a hihetetlen kitartása, emberfeletti erőfeszítése. A nagynénémre emlékeztetett, akit nagyon szerettem, s aki belesorvadt a bánatba, mert nem lehetett gyermeke. Éjszakákon át tépelődtem, egyformán munkált bennem az ember és a kutatóorvos, a humánum, az etika és a kíváncsiság, végül döntöttem.
Néhány évvel előttük a Mettis házaspár is hasonló okból jött hozzánk, de sokkal szerencsésebbek voltak, már az első beültetés sikerült, mi több a második gyermekük természetes úton fogant. A tárolóban ott voltak az egészséges petesejtjeiket tartalmazó tégelyek, tudtam, hogy nincs és nem is lesz szükségük rá. Egy éjszakai ügyeletem alkalmával kicseréltem az egyik tégelyt, Filarték tárolójába tettem egyet Mettisékéből, átkódoltam őket, aztán értesítettem a házaspárt, hogy ha gondolják megkísérelhetünk egy utolsó beültetést.
Az asszisztensemmel kerestettem ki a megfelelő zigótákat, és adminisztráltattam be a naplóba, hogy fedezzem magam.
Ez a petesejt nem vált le s egy normál lefolyású terhesség után császármetszéssel megszületett a gyermekük. Feltételezésem igazolódott, Filartéknak sosem születhetett volna gyermekük, ugyanis nem a megtermékenyítéssel és a befogadó anyai szervezettel volt a probléma, hanem a megtermékenyített petesejtek génállományával.            
Filarték mérhetetlenül boldogok voltak, az utógondozás után is sokáig tájékoztattak kislányuk fejlődéséről, aztán lassan megszűnt a kapcsolat velük.
Oskar Agenor elhallgatott, és feszülten figyelte Déna rezdüléseit. A lány tekintete zavaros volt, válla aprókat rándult, szaporán lélegzett, de figyelt.
– Ez az Ön története – folytatta, miután látta, hogy Déna érti a szavait. –
Az esélye annak, hogy erre valaha is fény derül egy volt a tízmillióhoz, vagyis vetekedik egy lottó telitalálattal. Elsa a biológiai anyja, nem rendelkezett a zigótákról, mert nem tudta elpusztíttatni. Lehet-e hibáztatni?    
Maria az édesanyja, az egészségét kockáztatta egy gyermekért, lehet-e vágyaiért hibáztatni?          
A felelős egyedül én vagyok. Tettem súlya nagy, a továbbiakban minden tekintetben elfogadom a döntését. Ha megbocsátja cselekedetemet megköszönöm, ha törvényesen akar elégtételt venni, vállalom. Csak egyet kérek: ne forgasson a fejében szuicid gondolatokat. Ami önnel történt, fájdalmas, de mindezek ellenére van miért és van kiért élnie, két családja is lett, amennyit veszített, annyit talán nyert is. Mindkét család odakint vár. Aggódnak, és látni szeretnék magát.
Déna szeméből szivárogni kezdtek a könnyek, s pillanatok alatt rázta a zokogás. Hagyta, hogy az ősz férfi az ágyához kísérje, betakargassa, türelmes együttérzése lassan megnyugtatta.     
Agenor újabb „bejöhetnek?” kérdésére bizonytalanul bólintott, mint aki fél felfogni és elfogadni a megmásíthatatlant.  
Nézte, hogy az amúgy egyenes tartású orvos kicsit meghajtott háttal tétovázva lenyomja a kilincset, majd visszapillant egy bátorító mosolyt küldve.
Apránként szétáramlott benne valami megfoghatatlan érzés, ami több volt, mint beletörődés, több mint elfogadás és nem érezte áldozathozatalnak. Valami mérhetetlen nyugalom.

A megbocsátás békéje lebegett felette. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.