Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szakajtó

2012.01.12
Még a múlt hónapban vettem egy szakajtót.
Ma sem tudom, milyen megfontolásból. Csak úgy.
Szűk hazánkon kívül rekedt magyarnál magyarabb testvéreink közül való néni érkezett az intézetbe. Szétrakodott az amúgy is szűkös irodában, egy talpalatnyi helyet sem hagyva az asztalon, székeken. Mi meg körbekaptuk, szemeztünk a portékákkal. Kukoricából font kenyértartók, varródobozok, fésűtartók, szatyrok, gyékényből alátétek, szakajtók fedéllel és fedél nélkül.
Igazából nem volt szükségem egyikre sem, de jól esett gyönyörködni bennük. Egy fedeles szakajtóra állandóan visszatért a tekintetem. Milyen helyes kis jószág. Dédinek voltak hasonlók, csak fedél nélkül. Aranyos, kerek, sima a tapintása, gyékényből fonták. A néni biztatóan mosolyog rám, látja, hogy mindig vissza-visszatérek, sorolja, mi mindenre jó. Kenyérnek, zsemlyének, gyümölcsnek, krumplinak. Kezembe veszem, visszateszem. A felsoroltak közül mindennek megvan otthon a maga helye. De nem hagy békén, szinte hívogat.
Végül győz a kívánalom. Biztos, hogy jó lesz valamire!
Viszem haza a kincsemet.
Mutatom kedvesemnek, fürkészem az arcát, mit szól. Bajszos-szakállas ümmögve szemléli. Látom agyának hátsó zugában ott motozni a dolog szükségességének megkérdőjelezését, de csak annyit dünnyög az orra alatt, milyen megnyugtató tudni, hogy igazi nőt vett feleségül.
Próbálom bizonygatni a szakajtó fontosságát. De az asztal így is kicsi, a kenyértartóra nem fér, a polcon sincs hely.
Sebaj, nagyon jó ajándék lehetőség. Kínálom emesencsevegés közben unokanővéremnek. „Van egy édes szakajtóm, szívesen neked adom, szeretnéd?” „Mi az a szakajtó?” pötyögi vissza az éteren át. „Nem tudod, mi a szakajtó?” „Nem. Mértékegység?”
Végül is lehetne mértékegység is. Gyorsan lefényképezem, küldöm e-mailben, milyen a szakajtó. Mire jön a válasz: „Jópofa, Daninak is tetszik, de nem kell.”
Nem is adnám! Főleg annak, aki mértékegységnek képzeli. Rakom ide, rakom oda, bélelem piros kockás konyharuhával, és egyre jobban ragaszkodom hozzá.
Mire is lenne jó?
Kenyérnek kicsi. Zsemlye, kifli csak néhány fér bele, egyébként is ott van a rendes kenyértartó. Hagymának? Hogyisne! Hogy szépen szőtt fonatai közé kerüljön a száraz hagymahéj? Krumplinak? Nem, nem, még a végén koszos lenne tőle! Már-már kezdem belátni édesem igazát, mégsem kellett volna megvenni. De hess, csúnya gondolat, ha másra nem volt jó, hát arra, hogy jót tehettem! „Nagylelkű voltál”, dicsérem magam.
Csengetnek. Kedvenc szomszédasszonyom áll az ajtóban, kezében egy tepsi frissen sült pogácsa. Nem jönnek a vendégek, mondja, a rengeteg pogácsa meg be van dagasztva. Hozott hát egy tepsivel, segítsünk megenni, kárba ne vesszen.
Szaladok, kapkodok, jaj, hamar, hamar mert forró a tepsi, süti a szomszéd kezét, de hát mire borítsuk? „Itt ez a kosár, ni! Ruha is van benne.” mutat a szakajtóra. És már borítja is bele az illatozó pogácsát, épp színig telik vele, ráhajtja a fedelét. Mire megköszönném, már becsukódik utána a bejárati ajtó.
Ülünk némán az asztalnál, és pogácsát majszolunk. Egyre másra nyúlunk érte a szakajtóba. Kedvesem már nem nézi olyan kritikusan. Sőt. Így, tele pogácsával nem is tűnik olyan haszontalannak. Ízlelgeti. Néha végigsimítja, milyen selymes. Meg formás is. Kimondottan jól mutat benne a pogácsa, megtelt tőle élettel, szinte lelke van. Csendben barátkozik vele. Emeli a fedelét, újabb pogácsát vesz, visszacsukja.
Hallgatunk. Konokul, mint minden szóváltás nélküli egyet nem értéskor.
Aztán egyszer csak Bajszos-szakállas rám néz, engesztelőn hozzám simul, fülembe duruzsolja, mégis jó, hogy megvettem, és pogácsamorzsás nevetéssel megcsókol.
 
 

2009.03.09. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.