Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kozmikus egészség

2012.01.14
A csúszás miatt nincs szünet, épp csak annyi, míg a technikus kicseréli az USB-ket, ellenőrzi, beállítja a projektort, így Grandpierre Attila előadása pontosan a kiírtak szerint kezdődhet.
Alig várom, hogy élőben, testközelből lássam, nem véletlenül ültem az első sorba. Gyerekes kíváncsiság furakodik belém, lesz e rovás festve az arcára, homlokára, és félmeztelenül, bő gatyában, vagy hosszú, fehér kabátban fog-e megjelenni? Természetesen tudtam, hogy nem, csak elhuncutkodtam a gondolattal.
Az öltözet rendes, mindennapi, egyszerű, kényelmes, de ezt már csak utólag konstatálom, mert teljes figyelmemet az arca nyűgözi le. Egy már nem fiatal ember kortalan arca, amit tüskésre nyírt haj, és édes-mókásan elálló fülek kerítenek körbe. S e fizikai megtestesülésében csúnyácska arc hihetetlenül szép, csodálatosan szép!
Nem tudom a tekintetemet levenni róla, fogva tartja valami, valami, ami ebből az arcból a csillogó tekinteten át sugárzik, ami több,  mint anyag. Valami üde fény, tiszta ragyogás, áradó lélek, időtlen archaikus erő.
Belső szépség.
Lebilincsel és magával ragad arcának paradoxona.
Így aztán nem is hallom a köszöntést, meg az udvarias bevezető mondatokat sem.
De azokat, melyek előadása kezdetéül csendülnek fülembe, igen, Szent-Györgyi Albert idézése már a tudatomig hatol.
„Az élet az egyetlen és legfőbb kincsünk, kiinduló pontja és végpontja minden életfelfogásnak, világfelfogásnak, az élet kell, hogy legyen minden egységes szellemnek az alfája és omegája.”
 
 
 
Ma – folytatja saját gondolataival –, a XXI. században élünk, mely erőteljesen a magatartászavar évszázada lesz, úgy éljük le az életünket, hogy nem is élünk igazán.
Nem tudjuk, mi az életünk!
Tetszhalott életet élünk, amely individualista, egyéni döntésen alapuló, csak testi, bőrünk határán belül értelmezett, lefokozott, leértékelt ego-ra szűkített.
Valamit tenni kell ez ellen, valamit, hogy ezt a szemléletet lecseréljük s emberivé tudjuk tenni!
Az életet fel kell fedezni, ami egy mélyebb világfelfogást jelent!
Nem lehet belenyugodni abba, hogy megtörni igyekeznek az emberi tartást olyanok, akik rátenyerelnek az életünkre, akik igényt tartanak arra, hogy létünket bizonyos keretek közé tereljék!
És legfőképp nem lehet belenyugodni az élet „fekete leves” fenyegető szerepébe, annak a sugallatába, hogy a világ rossz, hogy a mai világban semminek sincs értelme. Nem lehet félelemben élni, és belenyugodni abba, hogy az igazságot nem lehet kimondani.
Nem lehet csak a pénznek élni. Nem győzhet mindig az erőszak.
„Nem hiszem, nem hihetem, hogy elvisz a halál engem egészen” (Sito)
Rohamosan mélyül az értékválság, általános érzületű a szabadságvesztés, a fiatalok sebzettsége, mindenre rászedhetősége, alkohol- és drogfüggősége, társadalmi méretűek a lélekrontó technológiák, gyárak tömege okádja ki mindennapi életünk szükségtelen tárgyait.
Valamiért a lelket meg kell rontani, el kell pusztítani, le kell rombolni, meg kell alázni.
Ilyen világban élünk.
A világ szó két fő jelentésből tevődik össze: társadalom és természet.
Jellemző vélemény, hogy a modern történelem menetét sem megérteni, sem ésszerű irányba terelni nem lehet. Tehát a társadalom ésszerűtlen irányba halad, megy a maga útján, az emberiség nem tud változtatni rajta, pusztul, és ezért kétségbe kell esnünk!
No ennyit a társadalomról!!!
S mi van a természettel?
Alapvetően megváltoztak a természettel kapcsolatos elképzelések a modern kultúrában, elvesztette hagyományos normatív instancia szerepét. A régi korban volt egy erkölcsi értéke a természetnek, az ember önmagát a kozmoszba illő lényként látta. Ma ez a természetkép alakult át gyökeresen, s a természetbe vetett bizalom észrevétlenül elenyészett.
Na, tessék, nesze neked! Itt aztán nincs hova kapaszkodni! Milyen jó kis hely ez!
Akkor nézzük még meg, mi van a tudománnyal!
Elindítói és képviselői új filozófiának hívták azt a felfordulást, amelyet ma úgy nevezünk, hogy tudományos forradalom.
Kozmikus töprenkedéseik és kutatásaik lerombolták a zárt világegyetem és a változtathatatlan társadalmi rendszerek elképzeléseit, vele az erkölcsi értékek rögzített rendjét, és oly mértékben formálták át az európai társadalmat, a kultúrát és a szokásokat, és a civilizáció teljes szerkezetét, mintha úgymond új faj jelent volna meg, és gyarmatosítottak volna. És azóta gyarmatosítva vagyunk. És nem tudunk rajta változtatni, nincs egy porcikája a világnak ahol emberi életet lehetne élni.
Csakhogy mindez látszat. Ez a manipulációs világ álma. Hogy az emberek ezt gondolják, ezt a helyzetet higgyék! Ez a modern érzékelés.
A valóság azonban más, mert a modern érzékelés nem tükrözi a valóságot. A valóság az, hogy a világegyetem él, és mutatja az utat, úgy, ahogy rég, csak mi nem látjuk, mert a hamissággal, az álsággal vagyunk elfoglalva.
A valóság az, hogy a felsőbb énünk az, amit a természettől kapunk, és az alantas énünk az, ami a társadalomból, a televízióból érkezik, és nem fordítva.
Mi a mindenség üzenete?
Az összhang.
A mindenség alapvetően lényegében az anyag, az élet és az értelem egysége. A test, a lélek és a szellem egysége, összhangja, vagy mondhatni, az atom, az érzés és a gondolat összhangja. És ez azt jelenti, hogy az érzés is önálló, végső valóság. Az érzés az, ami az egészet irányítja és alapvetően az érzéseinknek kell megvalósulniuk.
A mindenség üzenete szerint van egy irány is az életünkben. Ez az irány a legmagasabb virágzás törvénye, amit tudnak a növények, tudnak az állatok, és nem tudja a modern ember. De a modern emberben meglévő természeti lény még tudja.
A mag törvénye a legmagasabb szépség.
Amikor a jelentéktelen magocska növeszt magából egy hatalmas tornyot, s az egyenesen az ég közepébe fúródik, akkor eljött az idő, hogy megmutassa mire képes, kinyitja a szirmait, megmutatja, ami belül van, a lényeget, a legmagasabb szépséget, amire csak képes. A növények ezt tudják, az állatok ezt tudják, mi lenne, ha az emberek is tudnák? Ha minden ember úgy élné az életét, hogy a képességeit addig fejlesztené ameddig a legmagasabb fokát el nem érte, egyenesen az ég közepébe fúródva, és aztán megmutatná, hogy mi van belül, mert ami belül van az a legnagyobb szépség, amire csak képes.
A mágikus virágzás a mindenség üzenete! Hogy a mi életünk nem arra való, hogy elkeseredjünk, és a kardunkba dőljünk, mert hát ez a világ hú, de csúnya! A modern világ mondhat, amit akar, nekünk a természeti lényünket kell megvalósítanunk, a világegyetemmel kell kapcsolatot tartanunk, vagyis nekünk az a kutya kötelességünk, hogy boldogok legyünk, a lehető legmaradandóbb boldogságra törekedjünk! A legmagasabb virágzás törvényét kövessük! De milyen társadalom lenne, ha mindenki ezzel foglalkozna!
A mindenség üzenete továbbá: szárnyakat adni egymásnak.
Az életünk arra való, hogy a lehető legmagasabbra röpítsük. De az ember már csak olyan, hogy még magasabbra tud szárnyalni, ha a többiek is segítik a szárnyalásban, és az én szárnyalásom segíti a ti szárnyalásotokat, a ti szárnyalásotok segíti az én szárnyalásomat.
Sokkal boldogabb vagyok, hogyha ti is boldogok vagytok, és ha ti boldogtalanok vagytok, az én boldogságom is felhős.
Az első röpítő erő, amit át tud adni az ember, el kezd terjedni, mert aki azt kapja, tovább- és vissza akarja adni, ezek a szárnyátadások meghatványozódnak, fölerősödnek és beláthatatlan fejlődés indul meg, és a közösségi együttműködés távlatai egészen elképesztőek lesznek.
Ott van továbbá az együttélés alapelve.
Átérző képességünk a sejtjeinkkel kezdődik. Hihetetlen civilizáció él a sejtjeink világában, mikor vesszük fel velük a kapcsolatot? Többmilliárd sejtből állunk, mely másodpercenként milliónyi folyamatot indít meg, s mindig célba talál. Mert ha csak egyszer is nem találna célba, ha csak egyetlen sejt is nem adná át az üzenetet a megfelelő receptornak, hogy eljusson a tudatunkig, akkor óriási bajban lennénk. A tökéletesség végső határát súrolják a mi kis sejtjeink.
Nem úgy, mint mi. Mi, akik istenek vagyunk a sejtjeinkhez képest. Egy magasabb szerveződés. Olyanok vagyunk a sejtjeinknek, mint számunkra az Isten. És ez az isten, ami mi vagyunk a sejtjeinkhez képest, messze elmarad a lehetőségeitől. Egy nyomorult isten, egy meg nyomorított isten!
De hát a világnak az a törvénye, hogy az isteneket ne hagyjuk megnyomorítani! Az Isten szerelmére, ne hagyjuk az életünket, a saját mindenhatóságunkat korlátozni!
Az emberi épségünkre formáljunk jogot!
Mert nagy szükség van erre egy olyan világban, amely arra törekszik, hogy megtörje az emberi tartásunkat, az önazonosságunkat, és elidegenítsen bennünket. A modern kor mindenbe beleköt, ami a lelki épséget szolgálná, mert a lelki épséget megszüntetni igyekszik.
Mi meg abban vagyunk érdekeltek, hogy a lelki épséget visszaszerezzük! Nem arról van szó, hogy szeressük az embert, mint valami bablevest és akkor jól van! Arról van szó, hogy az életünkért egy elkötelezettséget kell magunkban tudatosítani, ami nem merül ki abban, hogy szeretem az életemet, hanem azt jelenti, hogy igenis megteszek érte mindent, amire képes vagyok. Akarnunk kell minden földi élőlénynek, az emberiségnek, a kozmikus élővilágnak a javát.
És ez égig érő elkötelezettséget jelent.
Tanulunk olyat, hogy kétszer kettő négy. Nagyon fontos, tényleg, de a természet világába tartozik az élet is. Ami igazán a bőrünkre megy, az az életnek a tudománya. Hogy hogyan éljünk az életünkkel, hogyan éljünk együtt, egymásnak, arról nem tanulunk semmit. Minthogyha ez nem is lenne fontos.
Az életünk nem abból áll, hogy vegetálunk, hanem hogy otthon érezzük magunkat a sorsunkban, a bőrünkben, hogy ne legyünk elidegenítve, megnyomorítva, ne kelljen félnünk, hanem szabadon, emberi lényként virágozzunk. Ez lenne a feladatunk.
„Az élet az egyetlen és legfőbb kincsünk, kiinduló pontja és végpontja minden életfelfogásnak, világfelfogásnak, az élet kell, hogy legyen minden egységes szellemnek az alfája és omegája.”
Ahogy Szent-Györgyi Albert mondta.
 
 
 
Szárnyakon repül az idő, érkezik a befejezésre intő jelzés.
Nem esik jól.
Nem esik jól, hogy nem hallgathatom tovább ezt a magával ragadó, teljes odaadással, széles mozdulatokkal magyarázó embert. Akinek elbűvöl a lelkesedése, töretlensége, hihetetlen lendülete, s szinte várom, hogy felemelkedjen a föld fölé, mert oly átszellemült, hogy valósággal lebeg. Érzem egész lényét, a belőle áradó energiát, hitet, erőt, szenvedélyt, s érzem azt is, ahogyan átadja az életbe vetett, megkérdőjelezhetetlenül tiszta bizalmát.
Csörömpölve hasítja szét révületemet a felcsattanó taps.
 
 

2009. október 24. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.