Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Filmszakadás

2012.01.10

 Nehezen viselem az erőszakot. Az erőszakosságot, az agressziót. 

Belegázolni másokba, kioltani a legszentebbet, az életet. Ölni, válogatás nélkül vétkest, vétlent, ártatlant, öreget, gyereket. Bűn! Égbekiáltó bűn.
Sok háborús filmet láttam. Mindenfélét, régi orosz filmmúzeumi filmeket, indiánokat pusztító filmeket, forradalmakról és könyörtelen megtorlásokról szóló filmeket, a középkor borzalmait bemutató filmeket. Iszonyodva, szívszorongva

De legfőképp a II. világháborús filmek készítettek ki.
Az utolsó, amit megnéztem, Szekeres Gyurika története volt, már nem tudom, hány évvel ezelőtt.
Későn vetítették, s nekem aznap valamiért nem jött álom a szememre. Szeretteim a szobáikban aludtak, s még talán élveztem is, hogy most egyedül, csendben tévézhetek. Elkezdtem nézni Gyurika történetét. Gyerekeket vittek lágerba és kísérleteztek rajtuk. Két részes volt, egymás után vetítették, s ma sem értem, miért néztem végig. Nem bírtam felállni. Megbénult a lelkem. Néztem a történetet, és szivárogtak a könnyeim. Nem tudok rá jobb szót, nem csorogtak, nem folytak, nem öltött cseppformát, sem csíkot. Mintha nem is könny lett volna, hanem a szememből izzadó verejték. Nem kellett törölgetnem, mert szinte elpárolgott, nem homályosította el a látásom, nem kellett zsebkendő, nem szipogtam, szipákoltam. Csak meredtem a képernyőre és könnyet verejtékeztem. Az első húsz perctől a legeslegvégéig.
Krisztus szenvedése jut az eszembe, mikor vért verejtékezett, mert neki a lelki fájdalmakon túl embertelen fizikai kínokat is ki kellett állnia.
Nekem attól a filmtől a lelkem kínpadra került, nem tudtam szabadulni, nem tudtam menekülni, áldozat voltam, csak néztem, és majd a szívem szakadt meg a fájdalomtól. A kegyetlenségtől, a könyörtelenségtől, a gyerekek ellen elkövetett embertelenségtől, milliók tehetetlenségétől, s egyes emberek(?) ocsmány, fertelmes bűneinek eltűrésétől.
Eggyé váltam a szereplőkkel, teljesen átéltem azt a kiszolgáltatottságot, azt a megalázottságot, azt a reménytelenséget, s a pusztulásukat.

Amikor vége lett, és lelkem valamelyest kiszabadult a bénultság béklyójából, elkezdtem sírni, és álomba sírtam magam.

 

Akkor filmszakadás történt nálam, és – mint gyónást mondom, feloldozást várva – nem bírtam megnézni sem a Schindler listáját, sem a Napfény ízét, sem a Sorstalanságot. Próbáltam, legalábbis a Schindler listáját, de csak az ágyas haláláig jutottam. Ott felálltam és kétszázas pulzussal otthagytam. A Napfény ízének elég volt meglátnom a bemutatóját, és rettegés fogott el. A megaláztatás, a kiszolgáltatottság átérzése a velőmig hatolt, és sikoltozni tudtam volna.

Soha, soha, soha többé ne lehessen háború! Soha ne lehessen ember embernek farkasa!

 

NE ÖLJ!

 

ÖLELJ!

 

2009. 02. 15.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.