Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csillagösvényen

2012.01.15
Dideregve állok riasztó hangok tengerében. A távoliak süvítők és félelmetesek, a közeliek suttogók és bántók.
Rémisztő sötétség vesz körül, pőre testem jeges szél ostorozza, szédelgő árnyak kapkodnak felém.
Szemeim összeszorítom, egyik kezemmel fülemet próbálom befogni, a másikkal meztelenségemet takargatni. Ismeretlen erők örvényében fuldoklok tehetetlenül. Kiáltani akarok, de nincs hangom, s végső kétségbeesésemben a küzdést választom.
Rúgok, majd összerándulok.
 
Rúgok, majd összerándulok.
A valóság az, hogy csupasz testemről lecsúszott a takaró, sarkig nyitott ablakom függönyét libegteti a szél, a szomszéd elzárt kutyája panaszosan szűköl. s a távolból idehallik a kamionok zúgása.
Az álom képei elillannak, ébren jelentéktelennek tűnnek, de az átélt félelem érzése mély nyomot hagy.
Szorongok.
Nem kísérletezem visszaalvással, úgysem sikerülne. Kora hajnal van, még sötét, de a derengés vágyat ébreszt bennem a csatangolásra. Kilopakodom, a folyó felé indulok. Nem érdekel, hogy a harmatos parti fűben térdig vizes leszek, hogy a nádból két ijedt réce is csattogva szárnyra kap, s óriásvarangyok placcsannak lépteim zajára a vízbe, belső erőim hajtanak, el, el az ártéri erdő felé, mintha meg akarnám keresni álmom színterét, mert csak az űzheti el szorongásomat.
Az ösvény fölé hajló aljnövények kezem nyomására engedelmesen nyílnak szét, s talpam besüpped a tavalyi nyirkos avarba. A hajnali szél elpihent, csak az én halk sóhajtásom kelt fuvallatot: itt vagyok!
Ismét felszabadult vagyok!
Érzem, hogy megint sikerült letépni magamról egy burkot, amivel körbevontam magam, hogy megvédjen a valóságtól. Nem is értem, miért ragaszkodom hozzájuk, miért nem hántom le őket egyszerre?
Mert fáj.
Pokolian fáj.
Mert a burok csak úgy hámlik le, ha megsérülök. Repedések keletkeznek a lelkemen, és szétfeszíti, úgy, mint mikor a szikla réseibe behatol a víz. A kíntól való félelem visszatart, pedig tudom, milyen felszabadító érzés vár utána rám.
Most jó.
Most átszenvedtem egy lemállást, most szabadnak érzem magam.
Hányszor kell még megsérülnöm, hogy elérjem a totális szabadságot? Miért félek lemeztelenedni, lelkem külső héjaitól megszabadulni?
Menekülök magam elől, futok magam után, üldöz az álmom.
A tisztás másik oldalán ott a karám a lovakkal, bemászok és elmesélem nekik. Ők megértenek, mert a lovak is álmodnak.
Nagyapa mesélte, hogy egykor a lovak s az emberek közös akarattal együtt és szabadon éltek. De az ember egy idő után a lovakat igába hajtotta, szavát elfeledte, cselekedeteit démonok irányították, s a lovak nem értették, mit tesz az ember önmagával.
Azóta a lovak emlékeznek, és álmodnak a hajdanvolt időkről, amikor föld volt a föld, és álmodnak a holnapról, amikor társ lesz a társ.
És álmodnak velem együtt arról, hogy majd visszaáll a rend, csillagösvényen vándorolva eggyé válhatunk, lóból emberré, emberből lóvá.

Lelkünkben végleg szabaddá! 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.