Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aina

2012.05.17
Nincs családom, szüleim sincsenek, nevelőszülőknél nevelkedtem.
Egy nem kívánt terhességből születtem, két-három évig egy anyaotthonban laktunk, később anyám egy gyermekotthonba adott. Eleinte csak ő látogatott, aztán jött vele egy férfi, később egy kisgyerek is, akire azt mondták, hogy a testvérem, és hogy hamarosan engem is el fognak vinni magukkal. Csak vártam, vártam a boldog napot, de egyre ritkábban jöttek, végül teljesen elmaradtak.
Nagyjából ennyi emlékem maradt róluk, meg a keserű érzés, hogy mégsem kellettem.
Mivel nem mondtak le rólam, nem lehetett engem örökbe fogadni, ezért öt évesen nevelőszülőkhöz kerültem. Eleven, fékezhetetlen, csökönyös, úgymond nehéz gyerek voltam, nem sokáig tűrték el rosszaságaimat, komiszságaimat, s mire tízesztendős lettem, már öt családon voltam túl. Hiába ajánlgattak, előéletemmel valóságos priuszos voltam, de ettől eltekintve is kamaszodó nagynak számítottam, és a családok a kisebb gyerekeket szívesebben fogadták.
Nem kellettem, én meg nem bántam, hogy intézeti maradtam, itt jobban el lehetett tűnni a szem elől, annyit lehettem magam, amennyit csak akartam, és olvashattam, fantáziálhattam kedvemre.
Egyszer egy idős pár sétálgatott az udvaron, aztán megálltak nem messze attól a padtól, amelyiken én olvasgattam. Figyeltem, ahogy nézik a szaladgáló gyerekeket, fürkésztem az arcukat és megpróbáltam kitalálni, melyiket fogják választani.
A nő alacsony volt, telt, de nem kövér, sima kerek arca szelíd, nyílt, nagy barna tekintettel mustrálta a társaságot. A mesékben mindig ilyennek képzeltem az öreg jótündéreket, szinte vártam, mikor veszi elő táskájából a csillagos végű varázspálcáját.
A férfi magas volt és sovány, az orra tövét szigorú barázda futotta körül, a homlokán mély ráncok táncoltak, de a szeme sarkában a szarkalábak mind huncutul felfelé kanyarodtak, és a szája sarkában kópés vonulat ült.
Annyira bámultam, hogy megérezte, felém fordult, és megkérdezte, hogy hívnak. A nevem hallatán elismerő mosollyal konstatálta, hogy ilyen szép komoly nevet már régen hallott, biztosan én is nagyon komoly lány vagyok, hisz még a kertben is könyvet olvasok. Azon kívül rendes is lehetek, mert úgy vigyázok rá, hogy csomagolópapírral borítottam be.
Olyasmi történt velem, ami talán soha, zavarba jöttem, összecsuktam a könyvet, felpattantam és elrohantam. Szörnyű lett volna, ha ez a kedves ember csalódik bennem, ugyanis nem azért csomagoltam be a könyvem, mert vigyáztam rá, hanem azért, ne lássa senki, hogy tizenkét éves létemre mesekönyvet olvasok.
Sokat gondoltam rájuk, és hosszú ideje először éreztem egy család hiányát. Az egyik pillanatban arról ábrándoztam, hogy hozzájuk tartozom, a másik pillanatban visszaparancsoltam magam a valóságba: úgy sem nem engem fognak választani. Milyen igazságtalan, a gyerekeket nem kérdezi meg senki! Miért nem úgy történik a dolog, hogy a lurkók végignézik a nevelőszülők kínálatát, és választanak, kihez szeretnének menni?
Nem emlékszem mennyi idő telhetett el, talán egy hét is, mikor újra megláttam őket. Azon a padon ültek, amelyiken a legutóbb én és csendben beszélgettek. Összeszedtem a bátorságom melléjük telepedtem, és megkérdeztem, választottak-e már maguknak valakit? Azt felelték, még nem, most mennek az igazgatóhoz, őt is meghallgatják, kit ajánl. Szomorúan rájuk néztem és mondtam, hogy engem biztosan nem, mert én rossz vagyok, pedig lehet, hogy náluk jó tudnék lenni. Aztán még csendben hozzátettem, hogy sajnos a gyerekeket senki nem kérdezi meg, kit szeretnének.
Láttam, hogy tündér néni szeme könnybe lábad, és párjára néz, de nem tudtam megvárni a választ, mert Debóra nővért pillantottam meg az udvari ajtóban. Gyorsan elköszöntem és eliramodtam, mielőtt nyakon csípne, amiért meglógtam az Istentiszteletről.
Pár nap elteltével hívattak az igazgatóhoz, és az iroda felé slattyogva azon tűnődtem, melyik kópéságom kerülhetett napvilágra. Gyanakodva néztem Leon Red széles, örömteli mosolyát, és csak akkor vettem észre, hogy ott ül az idős pár is, mikor bemutatta őket. Akkor tudtam meg, hogy Olga Fairy és Cedric Fairy a nevük. Míg élek nem felejtem el azt a pillanatot. Cedric bácsi egyszer csak ott állt velem szemben, megfogta mindkét kezemet és halkan megkérdezte, elfogadnám-e őket a nevelő szüleimnek, mert ha igen, akkor ők boldogan magukhoz vennének. De mielőtt döntök, jó lenne, ha együtt töltenénk a ma délutánt és megnézném a házukat.
Nem tudtam megszólalni, csak hitetlenkedve, tágra kerekedett szemmel bólintottam.
Hát így lettem szabad akaratomból Huncut és Tündér fogadott gyermeke, akkor még nem sejtve azt az igazságot, melyet később fokozatosan ismertettek meg velem: A szabad választás felelőssége keményebb, mint mások döntéseinek elfogadása.
(folyt. köv.)
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.